Ha máshonnan nem tudnám, rá van írva a hajójegyre: Helsingör–Helsingborg. Átkelés Dániából Svédországba. Már a hajó is ott vesztegel a kikötőben, hogy gyomrába fogadja a vasúti szerelvényt meg a gépkocsikat. De csak hadd induljon nélkülünk – van még járat elég, nekünk még a hercegnél kell tiszteletünket tennünk.
Mármint a dán királyfinál, Hamletnél. A kromborgi kastélyban, amelyről tudjuk, hogy ott kell magasodnia a tengerparton, ott is magasodik, de háromszor is eltávolodunk tőle, amíg végül nagy nehezen elfogadjuk, hasztalanul keressük másfelé a kastélyt, mert ez az. A díszletek súlyos és vészjósló bástyái helyett karcsú, szinte vidám tornyok fogadnak, olyan kétszáz, esztendősek, tehát több mint ezer évvel fiatalabbak a legendás királyfinál.
De hagyjuk most ezt, az idegenvezetővel amúgy sem ajánlatos vitába szállni, mert egyrészt szikár, erélyes matróna, másrészt csak dánul tud meg angolul, de azt is olyan ízes skandináv kiejtéssel, hogy Szilágyi Domokos lemondóan gyűri zsebre a jegyzetfüzetét. Annyit ért az egészből, mint alulírott, aki pedig nem tudok angolul.
A kastély alatti pinceboltozatokat járjuk, azok már nem kecsesek, hanem ijesztőek. II. Frigyes építtette őket 1574-től 1584-ig föld alatti kaszárnyával és gyakorlótérrel, titkos járattal a király tornyába, hatalmas éléskamrákkal és Holger Danske viking herceg szobrával, aki a monda szerint alszik csupán, de fölébred, valahányszor Dániát baj fenyegeti. (Melyik népnek nincs ilyen mesebeli védelmezője?)
Mindenesetre, ha odafent a zordság, a komorság hiányzott, az idelent megvan. Bár a dán királyfi nyomait itt is hiába keresnék a homorúvá kopott téglapadlón s a fehérre meszelt oszlop aljában, amelyet telis-tele firkáltak a sorukra váró turisták (milyen kicsiny a világ, még malacsággal is, s az egészet valahol három méter magasban egy portugáliai Valdemar kézjegye koronázza – az ördög érti, hogyan mászott fel oda …). Aztán fent jártunk az épületben, a királyi hálószobában, lovagteremben –, és mindenről megfeledkeztünk, és Hamletet kerestük. Megfeledkeztünk a több mint ezer esztendőről, s lopva kutatjuk, hol lehetett az a végzetes függöny, az a félelmetes imazsámoly. Mert ilyen nagy író Shakespeare – bármilyen díszletet meg tud eleveníteni.
És valószerű, hamletes volt a tenger is, fenséges és nyomasztó. Csak ők ketten tudtak visszavinni az időben, vissza a legendába: Shakespeare és a tenger.
Megjelent A Hét III. évfolyama 49. számában, 1972. december 8-án.