Nem, ezt a címet ne tessék tréfásnak gondolni. Csakugyan Shakespeare-ről mint munkaadóról van szó. Főleg az lepett meg, hogy hány embernek ad munkát. Mintegy 800 ezernek. Munkát és kenyeret is.
Az adatot az angliai Shakespeare-barátok társasága bocsátotta nyilvánosságra. Ennyi embert tart ma el Shakespeare. Ennyi ember él ma Shakespeare-ből világszerte. Hogy kik ezek az emberek? Hát persze főleg színészek és rendezők. Kritikusok és irodalomtörténészek. Továbbá filmesek, írók, fordítók, könyvkiadók, könyvkereskedők, de festők is és szobrászok. Továbbá díszlettervezők, fővilágosítók, jegyszedők, színházi ügynökök. De Angliában turistaügynökök is, és még egy sereg kisember, aki ott él Shakespeare szülőhelyének közelében, szobát ad ki, múzeumot őriz, Shakespeare-emléktárgyakat gyárt és forgalmaz.
Szép dolog, hogy valaki az utókorról nemcsak úgy gondoskodott, hogy remekműveket hagyott rá, hanem egy világvárosnyi lakosságot, talán egy kisebb ország lakosságát el tudja tartani. Azt mondják, az írók, művészek irigy emberek, főleg ha hírnévről, népszerűségről van szó – hát csoda, ha elfogja őket a sárga irigység? És bátorkodom megkérdezni: van-e ennél nemesebb irigység, ennél alkotóbb, ennél ösztönzőbb irigység? Amely nem márványszobrot kér, hanem el akar tartani a messzi jövendőben… mennyi embert is? Hát 800 000-et, az túlzás lenne, de mondjuk nyolcszázat. Annyinak kenyeret adni, annyinak biztosítani a létét egy életmű fennmaradásával és gyümölcsöztetésével. Bizony, bizony…
És azt már csak a véletlen tette, hogy ugyanabban a lapban, amelyben ezt az adatot olvastam, egy másik hír is szerepelt. Hogy a New York-i Guggenheim-múzeumban kiállították Rodinnek 132 rajzát, s mellettük 27-et e rajzok legsikerültebb hamisítványaiból.
Ez is megoldás. Aki nem reménykedhetik abban, hogy a XXI. évszázadban el tud majd tartani egy mezővároskát, legalább olyat alkosson, hogy annak a hamisítványát is kiállítsák…
Megjelent A Hét III. évfolyama 31. számában, 1972. augusztus 4-én.