Földes Mária: A séta. Emlékek. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1974.
Az asszonyt, aki már gyerekkorában képtelen volt eltaposni egy lepkét, holott ráparancsoltak, mert a lepke kártékony – az asszonyt sokkal, de sokkal később, ki tudja, talán egy kicsit ezért is, de beviszik az idegklinikára. S amikor kijön, azt tanácsolja neki az orvosnő, hogy ne menjen egyenesen haza, jobb hasznát látná most egy kiadós sétának. S az asszony nemcsakhogy megfogadja a tanácsot, hanem lám, engem is meghív erre a sétára. Tartsak vele – úgymond, mert el akar mondani valamit magáról, a világról, azt hiszem, mindenről. Ami ilyenkor az elbocsátott idegklinikai kezekből kikívánkozik.
Én pedig eleget tettem a felszólításnak, és vele tartottam 138 lapon keresztül. A kilencediken voltunk, amikor lefelé indultunk a hegyről, de már két oldallal odébb kiderült, hogy az a séta sokkal hosszabb lesz a tervezettnél. Mert íme, máris tizennyolc kilométert kell megtennünk, hófúvásban, és a legjobb az lenne, ha lecsatolhatnák a facipőt, de annyi idő nincs, hiszen hajszolnak, hiszen a haláltáborok világába csöppentünk, s egy lányt épp most visz el a sorainkból a szél – azt pedig meg kell várni a hóban térdepelve, amíg előkerül, nem azért, hogy megmentsék, hanem azért, hogy a halál iszonyú nyilvántartásában ne essék rendbontás… De már hét lappal odább Gyergyót járjuk a boldog békeidőkben, s valami Imre bá mesél a kislánynak az édesanyja lakodalmáról, s az persze nem lehet, hogy elő ne bukkanjon Niculiţa, a betyár. Aztán átlépünk a mezsgyén, a betyárromantika birodalmából a nyers kegyetlen gorkiji tájakig, ahol is Magdó néni Lacika fattyát megrúgja Mikuláskor a ló, és Magdó néni tébolya úgy sepri végig térden csúszva az utat, hogy átkai szinte a kazáni Szűzig elhallatszanak. S akkor valóban nincs mit tenni egyebet, mint betérni Gy-hez, közös zongoraművész ismerősünkhöz, és meghallgatni az Apassionatát s utána a Patetikust is, mert Beethoven nélkül ki sem bírnák ezt a gyors visszakozást az Appelplatzra, ahol anyu szerint nem szabad pipilni, még akkor sem, ha az ember már tíz órája áll a zuhogó esőben, mert „úriember ilyet nem csinál“, még akkor sem, ha történetesen védtelen kislány a negyvenes évek hullafüstös derekán, nem, még akkor sem, mert „ezek a németek egy kultúrnép“, s ezt anyu igazán tudja, hiszen, mikor apuval Berlinben járt, és a Bolygó Hollandit nézték, mindenki csak őt gukkerezte. És azt is tudja, hogy akit most épp félmeztelenül hurcolnak a máglyára, az két finom gyergyói úrinő, és ő is velük akar menni, hiszen a barátnői…
Sétálunk, mert ránk parancsolt a kékszemű doktornő, és csak egy ilyen séta küszöbölheti ki az idegvezetékeink rövid zárlatát. Persze nem biztos, hogy épp attól fogunk megnyugodni, amit Adam Stappról mesélünk éppen, lágerbeli gyermekszerelmünkről, akit agyonlőttek – de szerencsénkre már megint a családra terelődik a szó, Gáborra, aki vállalta az agyonlövetést, hogy a társait ne tizedeljék meg, s apjáról, a zord és kegyetlen burzsujról, aki pénzért árulta a szeretőjét, de aki erre csak azt kérte, hogy végezzenek vele is, s meg is tették neki ezt a szívességet. Te jó Isten, hát már megint itt vagyunk, nem lesz-e ebből baj, nem kerülünk-e vissza a kék szemű parancs uralma alá? Ahol Krisztinának csak úgy lehet megmenteni az életét, ha istápoljuk a rögeszméjét, és segítünk neki a feljelentések továbbításában… És egyáltalán, miféle élet ez, amely annyi tragikumot zsúfolt magába, hogy hellyel-közzel már csak akasztófahumorral, SS-humorral, szögesdróthumorral, krematóriumhumorral lehet szólni róla? Vagy talán a világ volt ilyen? Hogy már küld is vissza az olasz lányhoz meg a holland lányhoz a barakkba, s közben haldoklik apu, és meghal, s közben Adyt idézi Gábor, és meghal, és Fella karórát lop a felszabadulás után, s agyonlövik, és agyonlövik a kiskatonát is, aki agyonlőtte, s a német lány, akié az óra volt, s aki följelentette Fellát, attól fogva mindennap bemegy a lágerbe agyonveretni magát – vezeklésül a két áldozatért.
Erről mesélt nekem egy asszony, erről szólt a könyve. Hogy milyen volt ez a könyv?
Meg kellett írni. El kellett olvasni.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 9. számában, 1975. február 28-án.