Valamilyen oknál fogva egy régi – a két háború közötti – atlaszba lapoztam bele a minap. Már rég megtaláltam, amit kerestem, és még mindig hosszan eltűnődtem Afrika térképe fölött. Valami emlék igyekezett emberfeletti erővel kiszabadulni a feledés béklyóiból.
És mégis egészen más volt ez, mint amikor a rég nem látott arcról nem tudjuk kideríteni, hogy ki a viselője – itt inkább az ismerőst éreztem meg, de nem sikerült fölfedeznem az arcát, no nézzük csak, hát persze, hogy ez más térkép, mint a mai, hiszen Afrika is mondhatatlanul megváltozott, az Aranypart már nem Aranypart, hanem Ghana, ami ma Spanyol Szahara, az akkor Rio de Oro volt, Botswanát én még Becsuán-földnek tanultam. Mali Köztársaságot Francia Szudánnak, Zairt Belga Kongónak – ez az, és mégsem az. Nézzük csak a mai térképet: no persze, sokkal tarkább, szebb is, így kevés az azonos határ, az azonos szín.
Megvan: az azonos színek kísértenek itt évtizedek távolából. És nem a gyerekkorom színeivel azonosak, hanem az önmagukkal azonosak, Afrikában épp úgy azonosak, mint Ázsiában, de még Ausztráliában és Amerika egyes vidékein is. És azonosak minden régi térképen, minden régi atlaszban, mert a rózsaszín az valamilyen nemzetközi egyezmény nyomán mindig brit birtokot jelölt, a lila mindig francia gyarmatot, a zöld mindig portugált, csak a sokkal kevesebb olasz belga, spanyol és hollandi külbirtok színezése tekintetében volt némi ingadozás.
És most már pontosan tudom, hogy ezt az iskolában nem is tanultuk, csak egyes térképek alján volt leolvasható egy-egy parányi rózsaszín téglalap magyarázataként, hogy „angol gyarmat”, meg hogy francia, hollandus stb. És még egyes német térképeken az, hogy „azelőtt német Kelet-Afrika”, mert az én gyerekkoromban a Harmadik Birodalom úgy kacsingatott vissza az első világháború előtti időkre, hogy a második utánit is olyanoknak képzelte. Kevesebb rózsaszínnel, és több nemtudommivel – de hogy a rózsaszín ilyen kevés lesz, és hogy nemtudommi egyáltalán nem lesz, csak a szivárvány gazdag pompája, itt-ott egy kis zölddel vegyítve, aminek épp most alkonyodik be Lisszabonban –, hát azt sem a Harmadik Birodalom nem sejthette, sem pedig én, e rettenetesen nagy világ egyetlen pici iskolai atlaszának az egyetlen parányi tulajdonosa, aki már álmából fölkeltve is tudta, hogy ami hússzínű, az angol külbirtok – India, Kanada, Ausztrália –, és hogy a lila az francia.
Csak azt nem tudta még, hogy ezt milyen tökéletesen, milyen pompásan el lehet felejteni.
Megjelent A Hét V. évfolyama 21. számában, 1974. május 24-én.