Az önbírálat, amelyet most gyakorolnék, csupán egymondatos: még mindig nem mentem el Ákosfalvára. Persze illenék megmagyarázni, hogy miért is kellene nekem elmenni Ákosfalvára. Ehhez azonban egy rövid kis bevezető szükségeltetik.
Sok-sok esztendeje szerkesztem a régi Pionírban és a mostani Jóbarátban azt a rovatot, amelyben a verselgető gyerekek beküldött próbálgatásaira válaszolunk. Elég áldatlan munka, mert helyszűke miatt ritkán lehet általánosságoknál többet mondani, néha még arra is rászorulok, hogy külön levelet írjak a tehetségesebbeknek. Most is éppen itt van egy hátralékom, egy tizenkét esztendős költő, aki meglepően kiforrott képekkel dolgozik, még a héten leülök és írok neki. Nem, ez nem ákosfalvi, kissé elkanyarodtam a témától, de hát meg kell magyaráznom azt is, hogy ha minimálisan nyomon akarom követni akárcsak a legrátermettebbek munkáját, akkor nyilvántartást kell vezetnem az illető nevével, lakhelyével és az előmenetelével, amelyet jobb híján nagyon is hozzávetőleges osztályzatokkal rögzítek.
Nos, épp a lakhelyről van szó, mert már többször előfordult, hogy a jókora kupac boríték osztályozása közben többször is visszatért Ákosfalva neve. Úgy is mondhatnám, hogy a statisztikai átlagot messze túlszárnyaló arányban. Hiszen elég kicsiny faluról van szó, de annyi levél jött már onnan, mint teszem azt Váradról, Kolozsvárról vagy Vásárhelyről. A minőségi statisztika pedig még feltűnőbb. Ákosfalvi gyerek verse lehet jó, lehet biztató, lehet botladozó, de sosem kerülhet a gyöngék közé. Aminek feltétlenül titka van, titka kell hogy legyen, már ravasz leveleket is megfogalmaztam, hogy talántán megtudok valamit, de hiába, úgy látszik, mégiscsak el kell menni Ákosfalvára.
El kellene mennem nekem, de talán másoknak is. Megnézni, hogyan folyik az irodalomtanítás, nevezetesen éppen a verstanítás, hogy ebben az aprócska községben többen is megszerették a verset, és nem is minden hozzáértés nélkül művelik. Hogy ötlet és szerkesztés és ütem és rím dolgában valahol egy titokzatos kéz irányítja a pennát, s irányítja az ügybuzgalmat, és nem is rosszul.
Annyira nem rosszul, hogy valahányszor ákosfalvi boríték akad a kezembe – s bizony, akad elég sűrűn –, még mielőtt felbontanám, eszembe jut az adósság: el kellene már menni Ákosfalvára.
Megjelent A Hét II. évfolyama 39. számában, 1971. szeptember 24-én.
