Megyek az utcán, ebben a drága tavaszi napsütésben, amely feloldja a tegnapi borús nap minden gondját-baját, ebben az aranyló zuhatagban, amely bizakodással tölt el a világ sorsát illetően, s amelyben váratlanul – és szokatlanul – önmagomról is egész já véleményem kezd lenni, A harmónia már-már tökéletes, amikor a szemközti járdán feltűnik a Költő nyurga alakja. Már meg is pillantott, az ő arca is derűs, de most még derűsebben ragyog, már át is siet, már kezet is ráz, és köszönés helyett fölteszi az örök kérdést:
– Olvastad?
Vége a tündöklő tavaszi varázsnak, hiszen erre a kérdésre valahogy úgy érzem magam, mint akit rajtakaptak, hogy elemelt egy halkonzervet az önkiszolgáló boltból. Ugyan mit kellett volna olvasnom? De még arra sincs időm, hogy eltöprengjek fölötte, vajon megkérdezzem-e tőle vagy ne. Mert már le is olvasta az arcomról, hogy nem tudom, miről van szó, hogy nem is láttam az illető irást, hogy elszalasztottam a nagy alkalmat, s nem kiálthatom ki őt, a Költőt, itt a tavaszi járdaszegélyen minden idők legtehetségesebb, legrafináltabb, leg… leg… leg…
Szomorkás felhő száll át a homlokán, s attól mintha az ég is beborulna; egykedvűen kérdi meg, hogy egyébként hogy vagyok, de jól tudom, nem is érdekli, hogy én egyébként hogy vagyok, nekem egyébként nem is szabad lennem, csak szoros összefüggésben azzal, amit nem olvastam, csak ihletett értőjeként, bámulójaként és méltatójaként annak, amit nem olvastam, s amiről már el sem mondhatom, hogy nem olvashattam el, mert nem hozta meg a postás a lapot, hiszen őt nem érdekli a postás, s ha most a sarkon meg is veszem, és helyben el is olvasom, és élénk taglejtések kíséretében artikulálatlan hangon magyarázom meg a bódés bácsinak, hogy „uram, maga nem tudja, milyen kincset árul” – nem, őt már az sem érdekli, mert az nem olyan vers, hogy utólag is el lehet olvasni, miután ő már fölhívta rá a figyelmemet, mert ha én azt nem kutattam föl, nem kerítettem elő ösztönösen, mint egy megszállott, akkor én bizonyára nem is értek hozzá –, de jaj, az sincs kizárva, hogy akkor az a vers nem is olyan zseniális, mert ugyebár, ha az a vers már három órája megjelent, és még lehet, még szabad másról is beszélni a városban, és még a posta is el tud késni vele, hát akkor ki tudja…
Nagyjából így esett ez a találkozás, de csak nagyjából, mert régecskén történt, és már nem emlékszem pontosan minden részletére. Meglehet például, hogy a személyeket is fölcseréltem, hogy a másik sétált gondtalanul, és én törtem rá a gyilkos kérdéssel:
– Olvastad?
