Ha most szabadulhatnék be félhavi fizetéssel gyerekkorom valamelyik antikváriumába! Vagy csak egy húsz évvel ezelőttibe! Azt hiszem, a könyvek barátai gyarapodtak meg érezhetően, de talán csak azért hiszem, hogy ne valljam be azidő múlását – hej, micsoda kincsekre tettem én szert régebben. S nem másutt, itt Bukarestben.
Máig megvan a Bécsi Magyar Kurír fél évfolyama friss hírekkel a nagy francia forradalomról. Igaz, hogy Robespierre-t még Robertspierre-nek írja, meg hogy túlzottan haragszik rá, mégis milyen gyönyörűséges olvasmány!
Imádok az antikváriumok polcain turkálni, csak ne lenne az a töméntelenül sok klasszikus. Mintha mindenki menekülne tőlük, szinte száműzötten szoronganak polchosszat. Menekülök tőlük én is, és még meg sem tudom magyarázni nekik,hogy csak azért, mert már megvannak. Volt egy olyan időszak is, amikor egy-egy könyv érthetetlenül elöntötte az antikváriumokat. Kapásból is idézhetek hármat. Egy Remenyik-regény, Dóczi Lajos A csók kötete és Emőd Tamás versei című. Az utóbbi megvan, az első kettőt ma már bajosan tudnám előkeríteni. Pedig volt egy időszak, amikor bármely antikváriumban meg lehetett találni őket – több példányban.Mintha akkor jelentek volna meg, és egyenesen ócska rendeltetéssel. Ki tudja, milyen raktárzugban hevertek százával, amíg valakinek eszébe nem jutott túladni az egész mennyiségen.
Be nem vallott, még magam előtt is csak olykor bevallott céllal turkálok én azokon a polcokon. Gyerekkorom elveszett könyveit keresem, és nemigen akadok rá egyikre sem. Lehet, hogy már az utolsó példányuk is elkallódott, hiszen nem voltak nagy művek: egy gyerekregény, egy kalandos útleírás, egy mesekönyv, de még egy iskolai olvasókönyv is – ám nekem azok nyitották meg az elmesélhető világ csodálatos kapuját. Verseket tudok kívülről, amelyeknek nem ismerem a szerzőjét – azt gyerekkorában senki sem jegyzi meg – a hangulatot keresem, lehet, hogy magamat.
Hajdani antikváriumok visszahozhatatlan levegője ejt meg, könyveké, amelyeket nem vehetek többé a kezembe, talán soha ki sem adják már őket, s ha ki is adják, tudom is én… más a betűtípus, mások az illusztrációk, más a címlap, akkor meg mintha a szöveg sem lenne már az a régi. Mert Ady sem Ady, hanem az a nagy piros kötésű. És Petőfi is csak kéthasábosan Petőfi. És az eredeti rézkarcok vagy metszetek nélkül Jules Verne sem Verne Gyula. Lehet, hogy öregszem?
Megjelent A Hét V. évfolyama 1. számában, 1974. január 4-én.