Nincs annál hálátlanabb dolog, mint a nonfiguratív esküdt ellenségével vitába szállni. El is kerülöm, ha lehet, de a múltkor nem lehetett. Rokonom – a csontja velejéig műszaki értelmiségi – Étienne Hajdú és Román Viktor egy-egy katalógusát lapozgatta egyáltalán nem titkolt ellenszenvvel. Orcátlan szélhámosság – szögezte le végül visszavonhatatlan véleményét.
Már csak a tisztesség okáért is megpróbáltam jobb belátásra bírni. Ez aztán semmiképp sem sikerült – magam sem tudnám megmondani, hogy a rokonom konoksága vagy az én gyönge vitafelkészültségem miatt. Aztán kivágtam neki egy elég közérthető „Miért szép?”- cikket, és elküldtem postán.
Választ a mainapig sem kaptam. Ez a tény sokféleképp árulkodhatik a vitapartner kitartó csökönyösségéről vagy az ellenkezőjéről is. Így maradtam magamra ezzel a vitával, amely bennem nem ért véget. S mivel épp a napokban, és épp A Hétben szó esett a modern képzőművészet és a nagyközönség viszonyáról, engedtessék meg nekem, hogy az átmenet – a nem istúlontúl hozzáértő, de a nem is tagadó – nevében talán csak egy-kétgondolatomat rögzítsem.
Ha számíthatok az olvasó jóindulatára, hogy nem fog egészen komolyan venni, utalnék egy régi verssoromra, amely úgy szól, hogy „a nonfiguratív anyatermészet“. A vers humoros volt, de a képet komolyra is fordíthatom. Például amikor a természet, ez az absztrakt művész, a felhőket gyúrja-formálgatja. Megnyugtatóvá, pihentetővé vagy szaggatott formáikkal, vészesszíneikkel fenyegetően felzaklatóvá. Van-e a nonfiguratívnak olyan megrögzött ellenfele, aki kész eskü alatt vallani, hogy rá ez a teljességgel megfoghatatlan játéka az alakzatoknak, amely még az élet vérbőségével (rügyező fák) vagy esendőségével (fonnyadó lombok), még a hegyvonalak állhatatos szigorúságával sem bír, hogy ez tehát rá nincsen hatással?
És akkor miért az embertől, miért a művésztől vitatja el a formák és a színek teremtésének jogát? Ha már egyszer egy más területen, például a dekoratív népművészetben nem vitatta el.
Jó, mondom most már inkább magamnak, de mit kezdjek azzal az absztrakttal, amely se nem pihentet, sem meg nem nyugtat, sem fölnem ajz, se nem üldöz a maga zaklatottságával – hanem egyszerűen csak unalmas?
Hát tudom is én? Erre is akad példa a természetben. Igaz, hogy kevesebb.
Megjelent A Hét V. évfolyama 12. számában, 1974. március 22-én.