Egy lengyel költő versét láttam eredetiben. A sorok szabályos hossza és a szakaszok egyformasága után ítélve hagyományos stílusú lehetett. A mellette kiállított kottákról már semmit sem mondhatok azon kívül, hogy az öt párhuzamos vonalat is a zeneszerző húzta meg. És láttam egy cseh rajzoló albumát, meg egy pasztellportrét, ennek az alkotója szenegáli volt. Igen, egyesek verseket írtak, mások zenét szereztek, ismét mások rajzoltak.
Vajon hány nappal, hány órával a krematórium előtt? Mert a névtelen szerzőknek ezeket az apró alkotásait Mauthausenben láttuk, üveg alatt…
Hogy ez volt-e a legszörnyűbb? Talán nem. Itt minden külön-külön és együtt is a legszörnyűbb volt. És Mauthausen lenne a legszörnyűbb, ha nem lett volna Dachau, minden haláltáborok előfutára, ha nem együtt lettek volna a legszörnyűbbek, ketten együtt, és együtt azzal a számtalan karikával, amely egy falnyi Európa-térképet beborított, és amely beborította ezt a térképet a szörnyűség gyakoriságának kegyetlen tanújaként.
Ott volt fakszimilében a „letolás” is, a felsőbb szervek dorgáló hangú neheztelése, hogy kontár módon lövik agyon a foglyokat; ott volt a konkrét eset, hogy némelyek még fél napig éltek utána –, de a méltatlankodást nem a kivégzés embertelensége váltotta ki, hanem az éberség teljes hiánya, mert a fél napig vergődőket egy asszony meglátta, egy valamilyen asszony, akinek nem kellett volna meglátnia őket.
És ott volt a másik jelentés, a másik dorgálás is: hát eltűrhető az, hogy zsenge gyerekek, vakációzó gyerekek egy dombtetőről megpillanthassák a foglyokat? Mit sem sejtő osztrák gyerekek a náci fegyőrök olyan fegyelmezési módszereit, amelyeknek sem a látványát sem az emlékét a felnőtt sem viseli el?
Talán a névtelen szerzők is ott voltak a fél napig vergődők vagy a gyerekek által megpillantottak között.
És még egy névtelen szerző a krematórium árnyékában. Matrózsapkás kislányt pingált a harmincas évek giccsesen bubifrizurás mosolyával – emberbőrre. De ez az utóbbi hiába burkolózik névtelenségbe: tudjuk a nevét, és jaj nekünk, ha elfelejtjük!
Megjelent A Hét IV. évfolyama 10. számában, 1973. március 9-én.