A meghatározást ilyen sommásan vettem át Lászlóffy Aladárnak egy nemrégiben megjelent jegyzetéből: a filmet nevezte így. S előrebocsátom, hogy egyetértek vele. Az irodalomhoz, de még a színházhoz viszonyítva is, nem csupán azért van ennek a műfajnak több olyan hódolója, aki hódolata tárgyának alkotóit nem ismeri név szerint, mert a moziközönség népesebb a színházénál vagy az olvasótábornál. De ha relatíve vizsgálnák meg az arányt, akkor is furcsaságokra bukkanhatnánk: a „művelt közönségnek“ nem egy olyan tagjára, aki nem olvas el könyvet anélkül, hogy a szerzőjét megjegyezné, nem jön meg a színházból anélkül, hogy a rendező személyéről értesülne, de aki nem egy filmet végignéz, s még csak fel sem ötlik benne, hogy ki volt a rendező, ki írta a szövegkönyvet és egyáltalán kit látott a vásznon. Noha itt nem tudja átugrani a főcímet, ám a felsorolt nevek sokszor semmit sem mondanak neki: ha például nem hallott még róluk, akkor megjegyezhetetlenek, s ezért nemegyszer unja is őket.

Lászlóffy még ennyire sem ment el az okok boncolásában, hiszen csak mellékesen jegyezte meg a dolgot. Én viszont tovább is elmennék. Személyes tapasztalatom, hogy például a szereplők esetében tüstént jobban odafigyelek, ha a névsort nem főcím képében vetítik elém, hanem a film befejeztekor. S furcsállom, hogy a filmek, készítőinek ez miért nem személyes tapasztalata, hiszen elsősorban nekik érdekük, hogy a nevek a közönség agysejtjeiben elraktározódjanak.

Persze még így is sokszor meddő megerőltetésre késztet a vászon aljából felfele sikló névsor. „Hogy is hívták azt a kis bajuszos szatócsot, aki olyan jó volt? S melyik lehetett a pincérlány?“ Mire esetleg rájövök, másik ötöt már óhatatlanul elszalasztottam.

Furcsa, hogy mégis milyen pofonegyszerű lenne a megoldás. Nem igényes és nem bőbeszédű műsorfüzet, mint a színházban, hanem egy levlap nagyságú cédula, amely csak a főbb megjegyzendőket tartalmazná (gyengébbek kedvéért akár így: Durand, a kertész – X.Y.), amely együtt járhatna a jeggyel vagy külön kérésre banikért árusítanák, amelyet megfelelő példányszámban egyszerre le lehetne húzni egy egész országnak, s vándorolna moziról mozira, és amelyet otthon olvashatna el a néző, esetleg el is tehetné. S ha később támadna olyan kérdése, hogy melyik filmben is láttam azt a szőke bajuszost, mert olyan ismerős – elővehetné egyeztetés céljából a régit.

Nem hiszem, hogy ennek a jegyzetnek a hangereje elegendő lenne az újítás bevezetéséhez, általánosításához. De hadd mentegetőzzem legalább a magam s számos nézőtársam nevében: a műfaj névtelensége nem csupán a mi hibánk.

Megjelent A Hét VI. évfolyama 31. számában, 1975. augusztus 1-én.