Nem kaptam Nobel-díjat, nem kerültem bele a nagy angol enciklopédiába. Csak egy kis, kék műanyag-borítójú füzetbe, de oda aztán valóban úgy, ahogy nekem jólesett. A fényképet magam ragasztottam be, van egy kiváló arcképem. Asztalos Sándor kapott le egy konferencia szünetében, égő cigarettával a kezemben, persze nem tudtam, hogy fényképeznek. S itt, ha nem röstellnék zárójelet tenni a zárójelbe, zárójelben jegyezném meg, hogy a napokban egy kis interjúm jelent meg a Jóbarátban, képet is kértek hozzá, én ugyanezt adtam, de egy rossz igazolványképemet tették be helyette, mert állítólag nem helyes az, hogy a költő bácsi dohányzik. Remélem, hogy a lugosi gyerekekre nem lesz rossz hatással ez a megátalkodott szenvedélyem, a füzet ugyanis egy lugosi iskola III. C osztályú tanulóinak a tulajdona, rá is van írva a kezdeményező tanárnő neve is: Kardos Olga Ilona. Benne pedig fényképek és pársoros írói vallomások. A Kányádi Sándoré arról, hogy „nekem is van egy kisfiam“, a Bálint Tiboré, aki József Attilát idézi, a Fodor Sándoré a rá olyannyira jellemző szabadkozásokkal, a Kiss Jenőé, a Méhes Györgyé, a Veress Zoltáné. És a még üresen maradt lapok, amelyek Horváth Imrét várják, Létay Lajost, Tamás Máriát.
Remélem, hamar eleget tesznek a kérésnek, én is hamar eleget tettem, hogy minél előbb összeálljon ez a kis emlékkönyv, ez a miniatűr enciklopédia, amely kézről kézre jár, hogy az irodalomkedvelő lugosi gyerekek még inkább a magukénak érezzék azt, akit valamely írása nyomán olyannyira a magukénak éreztek, hogy helyet hagytak neki ebben a kék fedeles füzetben.
Azt hiszem, itt be is fejezhetném, azt hiszem, teljességgel fölösleges levonni a konklúziót, hogy lám, az irodalomoktatásnak milyen rejtett erőforrásai vannak, és bizonyára vannak a történelemnek, a földrajznak, de talán még az algebrának is, csak tanári ügybuzgalom kérdése az egész – viszont eszembe jut egy néhány héttel ezelőtti írószövetségi ülés, ahol megpendítették, hogy miként tanítják a hazai magyar irodalmat az iskolákban, és miként kellene tanítani, de hozzászólások nem voltak, csak a fölmérés kérdése hangzott el javaslatként, s akkor én most megpróbálnék a második kérdésre egy nagyon rövid választ előlegezni: Azt hiszem, így!
Majtényi Erik: Nem kaptam Nobel-díjat… (Zárójelben)
Nem kaptam Nobel-díjat, nem kerültem bele a nagy angol enciklopédiába. Csak egy kis, kék műanyag-borítójú füzetbe, de oda aztán valóban úgy, ahogy nekem jólesett. A fényképet magam ragasztottam be, van egy kiváló arcképem. Asztalos Sándor kapott le egy konferencia szünetében, égő cigarettával a kezemben, persze nem tudtam, hogy fényképeznek. S itt, ha nem röstellnék zárójelet tenni a zárójelbe, zárójelben jegyezném meg, hogy a napokban egy kis interjúm jelent meg a Jóbarátban, képet is kértek hozzá, én ugyanezt adtam, de egy rossz igazolványképemet tették be helyette, mert állítólag nem helyes az, hogy a költő bácsi dohányzik. Remélem, hogy a lugosi gyerekekre nem lesz rossz hatással ez a megátalkodott szenvedélyem, a füzet ugyanis egy lugosi iskola III. C osztályú tanulóinak a tulajdona, rá is van írva a kezdeményező tanárnő neve is: Kardos Olga Ilona. Benne pedig fényképek és pársoros írói vallomások. A Kányádi Sándoré arról, hogy „nekem is van egy kisfiam“, a Bálint Tiboré, aki József Attilát idézi, a Fodor Sándoré a rá olyannyira jellemző szabadkozásokkal, a Kiss Jenőé, a Méhes Györgyé, a Veress Zoltáné. És a még üresen maradt lapok, amelyek Horváth Imrét várják, Létay Lajost, Tamás Máriát.
Remélem, hamar eleget tesznek a kérésnek, én is hamar eleget tettem, hogy minél előbb összeálljon ez a kis emlékkönyv, ez a miniatűr enciklopédia, amely kézről kézre jár, hogy az irodalomkedvelő lugosi gyerekek még inkább a magukénak érezzék azt, akit valamely írása nyomán olyannyira a magukénak éreztek, hogy helyet hagytak neki ebben a kék fedeles füzetben.
Azt hiszem, itt be is fejezhetném, azt hiszem, teljességgel fölösleges levonni a konklúziót, hogy lám, az irodalomoktatásnak milyen rejtett erőforrásai vannak, és bizonyára vannak a történelemnek, a földrajznak, de talán még az algebrának is, csak tanári ügybuzgalom kérdése az egész – viszont eszembe jut egy néhány héttel ezelőtti írószövetségi ülés, ahol megpendítették, hogy miként tanítják a hazai magyar irodalmat az iskolákban, és miként kellene tanítani, de hozzászólások nem voltak, csak a fölmérés kérdése hangzott el javaslatként, s akkor én most megpróbálnék a második kérdésre egy nagyon rövid választ előlegezni: Azt hiszem, így!
Megjelent A Hét II. évfolyama 1 számában, 1971. január 1-jén.