Amit most el szeretnék mondani, az szent meggyőződésem szerint nem igaz! Nem lehet igaz, nem szabad igaznak lennie! És ha mégis igaz, akkor sem így igaz! Ilyen igazságtalanul tenyérbe futóan…
Az történt ugyanis, hogy a Nizza melletti Valauris kápolnájának freskóit valaki megrongálta. És ezek nem akármilyen freskók voltak. Hanem Pablo Picasso két képe a háborúról és a békéről, amelyeket 1952-ben festett nem kevesebb, mint száz négyzetméteren. Méltó utódai a nevezetes Guernicának.
Ezeket most bemázolta, berondította egy 35 éves malagai születésű svájci festő. Szándékosan.
Már az sem lehet igaz, hogy festő volt az illető. Hogy is mondták ezt hajdan? „Anch’io sono pittore!“ Én is festő vagyok, büszke vagyok rá, hogy ahhoz a céhhez tartozom, amely ilyen alkotással ajándékozhatja meg a világot.
És az sem lehet igaz, amit az ikonoklaszta festő állítólag vallott. Hogy a fiatal festők nehéz helyzete ellen akart ezzel tiltakozni. Nem hiszem. Túlságosan tenyérbe futó volna. Nem hihetem el, mint ahogy nem hiszem el, hogy Mansonék rémtetteinek valami köze lehet úgy általában a mai ifjúsághoz. A gyilkos az egyszerűen gyilkos, a huligán az egyszerűen huligán, a képromboló pedig képromboló. Nincs életkora. És ha mégis hivatkozik rá – akkor hazudik. Ha egy tűzoltót sírgyalázáson kapnak rajta, és ő arra hivatkozik, hogy ezt az önkéntes tűzoltók nevében és érdekében tette, akkor hazudik. Meg kell kérdezni az önkéntes tűzoltókat, hogy mit szólnak hozzá. Vagy még egyszerűbb meg sem kérdezni őket.
A berlini Reichstagot nem a kommunisták gyújtották fel, noha az agyonkínzott Van der Lubbe ezt vallotta. Mi se higgyünk az elvetemedett malagainak!
Azt hiszem, a legméltóbb választ erre a durva merényletre maga Picasso adta. Egy szót sem szólt a merénylőről, mint ahogy az indokait sem méltatta szóra. Egyszerűen elvállalta, hogy rendbe hozza a freskókat.
Picasso már egyáltalán nem fiatal. De azt hiszem, húsz éves korában sem cselekedett volna másképp…
Megjelent A Hét I. évfolyama 8. számában, 1970. december 11-én.