Könyörgök, nem az absztrakt festészetet nem értem, bár arról is lehetne vitatkozni, hanem az absztrakt festőt, Ray Hower absztrakt festőt, aki az angliai Rochesterben él. Persze föl lehet tenni a kérdést, hogyan értsek én meg egy festőt, akinek egyetlen vásznát sem láttam még. Elismerem, hogy szóbeszéd alapján fogott el a töprengés, bár a szóbeszédet a sajtóban olvastam. Ha nem az történt, amiről beszélnek, akkor a sajtópert ne az én nyakamba varrják.
Az történt tehát, hogy Ray Hower festőt kilakoltatták a szállásáról. Aligha ő az első művészember, akivel ilyen komiszan bántak el. De Ray Hower nem nyugodott bele a kultúrhistóriai folytonosságba. Hanem bosszút esküdött. És belopakodott éjjel az udvarra, ahol a volt szállásadónő fehérneműje száradt. Elvitte a festéket, ecsetet, és reggelre olajfestékkel pingálta ki az asszonyság ágyneműjét.
Absztrakt képeket festett rá. Hogy a háziasszonyt ennél már kedvesebb meglepetések is érték, azt el tudom képzelni. Hogy Ray Hower számított az előrelátható dührohamra, azt is értem. Az absztrakt képeket nem értem.
Mert ha nem a képzőművészet bírálóit kérdezzük meg, hanem a békebírót, akkor Ray az ágyneműt berondította. Szándékosan berondította. Előre megfontolt szándékkal rondította be. És akkor nem értem az esztétikához való viszonyát. Ha szerinte az absztrakt festészet esztétikum, akkor hogyan lehet mocskolni vele? Értsünk szót: ha ez a dolog évszázadokkal ezelőtt történt volna, teszem azt Leonardóval, akkor emez bosszúból a Giocondát festi az ágyneműre? Elképzelhetetlen. Az Utolsó vacsorát egy dunnahuzatra?
És akkor mégis, hogy állunk az absztrakt festészettel? Hogy áll vele Ray Hower? Ha bosszút akart állni, minek kellett ahhoz absztrakt festmény? Elég lett volna, ha azt az ágyneműt befröcsköli olajfestékkel… Talán azt is tette. Talán csak az újságíró nézte absztrakt festménynek a szétfolyó olajfestéket. Mert Mona Lisának aligha nézhette volna…
Megjelent A Hét III. évfolyama 34. számában, 1972. augusztus 25-én.