A krimi, a maga klasszikus korszakában, s ezt én a két világháború közé helyezném, amikor – legalábbis nálunk – sokkal nagyobb tömegigényt elégített ki, mint ma, leginkább a népmesével vállalhatott volna némi atyafiságot. Mivelhogy mind az egyikben, mind a másikban az igazság diadalmaskodott. A jó diadalmaskodott a rossz felett: a népmesében a rendkívüli erővel, szépséggel és erényekkel megáldott hős, a krimiben pedig a kis szürke nyomozó, aki a gyémántlogikáján kívül semmivel semmilyen feltűnést nem keltett.
Valamit anulmányt is olvashattunk a régi Korunkban arról, hogy miért éppen ez a semmitmondó kisemberfelelt meg a kor tömegízlésének. Azért, mert a társadalom alacsonyabb járataiba görnyesztett kisember csak ezzel, a hozzá hasonló jelentéktelen nyomozóval merhette azonosítani magát, többre még az illúzióiból sem futotta. Így vált titkos eszményképévé a rosszul szabott készruhát viselő, kopaszodó, enyhén pocakos mester, a mesebeli vitéz örökébe lépő kispolgár, aki a maga agyafúrt logikájával győzte lea hétfejű gengeket…
Mert bizonyos körülmények között nehéz elképzelni, hogy szépek vagyunk, erősek és páncélosak – jobb sorsra méltó okosoknak viszont még a lelkünkleg mélyén is őszintén kikiálthatjuk magunkat.
De még kopott trencskóban is a tisztesség nevében és a bűn ellenszálltak síkra ezek a kis gyomorbajos jánosvitézek. Ne boncolgassuk most, hogy milyen tisztesség nevében és milyen bűnök elkendőzése érdekében. Menjünk bele a játékba jóhiszeműen, és tiszteljük a kis kopott rendőrtisztviselőben vagy magánnyomozóban az örök igazság jóhiszemű bajnokát. Akkor még mindig jobban jártunk, mint járunk néha manapság. Mert a rokonszenves kis komisszáriust felváltandó feltalálták manapság a rokonszenves bűnözőt. Aki már Arséne Lupin, az úri betörő erényeivel sem ékeskedik, egyáltalán semmilyen erényekkel nem ékeskedik, hacsak nem azzal, hogy a mozivásznon például jóképű. Veszettül jóképű és jópofa. Lehetetlen megharagudni rá azért az egy-két rablásért, egy-két kinyiffantott rendőrért.
Eleve úgy van megcsinálva,hogy a szívünkbe zárjuk és szurkoljunk neki. Pedig még a szegénylegényes igazságtevéshez sincs érzéke. „Ne tékozold bizalmadat“ – mondotta a költő. S mi hozzátennék: a rokonszenvedet se!
Bár szerzők, szcenáriumírók és rendezők praktikáinak bűvöletében ezt elég nehezen és csak dadogva tesszük hozzá.

Megjelent A Hét IV. évfolyama 45. számában, 1973. november 9-én.