Olvasom, hogy a legtávolabbi ismert égitest húszmilliárd fényévre van tőlünk. Meg hogy galaxisunk nagyobbik átmérőjének hossza százezer fényév. Ezeken belül a mi Napunk közepes nagyságúnak számít. A Nap már igazán macskaugrásnyira van tőlünk: alig másfélszáz millió kilométerre. Ezt a távolságot csillagászati egységnek hívják.
Ha ezzel mérjük Földünk s a többi bolygó közti távolságot, megszabadulunk a nagy számok bűvöletétől. Hiszen a Jupiter 5, a Saturnus 10, az Uranus 20 csillagászati egységre van tőlünk.
Értesülök továbbá arról is, hogy a Jupiter tömegéből csekély 1300 Föld-nagyságú gombócot gyúrhatna egy csillagászati méretű szakácsnő, a Nap tömegéből pláne 1 300 000-et. S jutalmul, hogy mindezen átrágtam magam, kapok egy játékos feladványt is: szedd szét önmagadat atomokra – mondja a joviális tudomány –, s rakd ki ezeket az atomokat egyenes vonalban, centiméterenként egyet. Ilyenformán megkapod a belátott világegyetem méreteit. Ami aztán fölötte büszkévé tesz, mert lám, irdatlanul nagy ez az egész mindenség, s mégis egymagam meg tudok vele mérkőzni testem porszemnyi méreteivel.
Ugye jól megjegyeztem mindezeket?
Egyébként, ha nem, úgyis az ujjamra koppint a tudomány, amely nemcsak joviális, hanem szigorú is szokott lenni. De most maradjunk meg az első tulajdonságánál, amelyet én rendkívül előzékenynek érzek: hiszen mellőzve az évtizedes erőfeszítéseket, én, a tudománynépszerűsítő cikkek olvasója, negyedórán belül hozzájutok a verejtékesen fölépített végeredményhez, mindig a legújabbhoz, és mindig a legszemléltetőbben.
Jó is ez a szemléltető módszer, másként mit kezdenék a szinte értelmetlenül irdatlan számokkal. De ha már a mi nagyra becsült tudósainkra így rájött a közlékenység, volna még egy pirinyó kérésünk. Ne csak azt mondják meg, hogy mennyi, és hogy kábé mennyi az a mennyi – hanem azt is, hogy honnan tudják. Hogy mérték meg?
Például a Nap – Föld távolságot. (Már az ókorban szó volt ugye valami kútról, ahova csak egyszer sütött be egy esztendőben a nap.) Meg a fény sebességét. Meg az atomsúlyt. Lehet, hogy nem minden esetben hozzáférhető a módszer, de sokszor talán leegyszerűsíthető a mi laikus szintünkre is. Mert részben tudjuk, részben érezzük, hogy gyakran a legjobb rejtvényfejtőket meghazudtoló élelmességgel, a kalandregények szerzőit meghazudtoló fantáziával dolgoztak ki egy-egy módszert.
S ha olykor erről is beszámolnának, akkor nemcsak a tudományokat ismernék meg jobban, hanem a tudósokat is. Ha olykor, mikor az asztaluk köré telepedünk, megmutatják nekünk Kolumbusz tojását, a megoldhatatlannak vélt feladatokkal megbirkózó gyönyörű emberi leleményt.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 1. számában, 1975. január 3-án.
A szerkesztő megjegyzése
A Nap–Föld távolságot korábban geometriai modellek és parallaxis (17. század), majd a Vénusz átvonulások (18. század) segítségével, később a fénysebesség-mérés segítségével (19. század), majd radar-mérésekkel (20. század), végül modern módszerekkel (21. század) állapítják meg, nyilván egyre pontosabban: a bolygók közötti távolságot és a Nap körüli pályák paramétereit ma már rendkívül pontos űrszondás mérésekkel és lézeres távolságmérésekkel határozzák meg. A legmodernebb módszerek a gravitációs hullámok, a pontos csillagászati megfigyelések és a relatív pályák pontos modellezésén alapulnak.
