Amikor egy mű mondanivalójáról beszélünk – akár regényről, versről, festményről, szoborról vagy szonátáról van szó –, voltaképp megfoghatatlan dologra gondolunk, s noha ez ellen talán éppen a nyelv, a szó elemi logikája berzenkedhetik: kimondhatatlan dologra. Ami nem jelenti azt, hogy a kritika, az irodalom- vagy a művészettörténet meddőn fáradozik, amikor mégis próbálja megfogalmazni.
Hiszen ez a megfogalmazás többnyire sikerül is, csak éppen annyiféle lesz, ahányan megfogalmazzák. Tehát semmiképp sem szabatos. Mert az egyedül szabatos, az egyedül pontos megfogalmazása a mondanivalónak, a megismételhetetlenül pontos és szabatos maga a mű. Ha ez nem így volna, akkor a művészetet nem a művészek gyakorolnák, hanem a művészet értői. Talán még az alkotóknál is jobb, de aligha olyan ékesen szóló értői.
Hogy az építészet is a művészetek sorába tartozik, ahhoz nem fér kétség, noha ez az a „szép”, amelyre a legkönnyebb rábizonyítani, hogy nem érdek nélkül tetszik. A mondanivalója viszont talán a legbonyolultabban kifejezhető – annyira bonyolultan, hogy szegény fejem itt gyorsan abba is hagyom az egészet, s meghagyván a műítészeknek azt, ami a műítészeké, egyszerűbb taglalásokba bocsátkoznám.
Például annak a megállapításába, hogy az építésztől sem áll távol az olyasfajta játékosság, mint egy modern költőtől, aki rajzverset ír. Itt elsősorban újra a kismartoni Eszterházy-rezidenciára kell utalnom, amelyet fent 365 maszk díszít (az év napjai), lent pedig 52 (az év hetei), s hogy a legtorzabbak a tiszttartókat ábrázolják, akikkel némi nézeteltérésük volt az olasz mestereknek. Az efféle „mondanivaló” persze sokkal komolyabb is lehet. Gondoljunk csak az egyiptomi piramisokban és az azték építményekben elrejtett számadatokra, amelyekről ma annyi szó esik mint egy kihalt, talán a messzi csillagterekből hozott civilizáció bizonyítékairól.
No, de maradjunk csak itt a földön, amelyet olyan szilárdan támaszt meg a maga négy roppant talpával a párizsi Eiffel-torony. Ez a csodálatos építmény, amely már a századfordulókor azt jelképezte – és ezt már le is merem írni – hogyan fog az emberiség az eljövendő műszaki forradalmakban magasra törni. És milyen szép az, amit – lehet, hogy ez egyébként szégyen – csak a napokban tudtam meg. Hogy a teljességgel műszaki monumentumba 1789 lépcsőfokot épített be Eiffel. Milyen ékesszólóan mondta ki, örökítette meg a matematika nyelvén a szabadság nevét!
Megjelent A Hét V. évfolyama 27. számában, 1974. július 5-én.