Esztendő végén körül szokott nézni az ember, miféle adósságai vannak még s akkor – mivel egy esztendőn keresztül adott be gépelt íveket a nyomdába –, eszébe jut a korrektor. Akinek a nevét nem tünteti föl a lap – mint a fodrászét s egyéb közreműködőkét a filmek főcíme –, pedig bizony mondom, hogy furán festenének a lapok az ő áldásos közreműködése nélkül.
Mert a legtöbb olvasó nem is sejti, micsoda apró és gonosz ördögök lakoznak már az írógép betűiben s a kiszedett ólomsorokban is. Ritka az értelmetlen sajtóhiba – amikor például az e-ből a lesz, akkor sosem az ekét gépelik vagy szedik ekának, hanem békának a békét és a belgát balgának. Hogy megmaradjak a megtörtént eseteknél.
Itt van például ez a nyomorúságos kis n betű. Ki tételezné föl mindazt a huncutságot, ami belé szorult. Mert ez sem furakodik be úgy a szavakba, hogy elvegye az értelmüket. Csak úgy, hogy megváltoztassa. Úgy, hogy a „gyerekük“ alattomosan átváltozzék „gyerekünk“-ké – hátha tartásdíj lesz a dologból. Alulírottnak egyik versében egyszer „bűnös“ lett a „bűvös“-ből, s persze országos kalamajka a versből. És nem kis derültséget szült egy kolléga versében a „közös Maros“, amely a nyomdában „közös Maris“-sá vedlett át.
Mondom, apró démonok leskelődnek minden rendű és rangú gépelt vagy szedett szövegre, ördögi incselkedő kedvvel és kifogyhatatlan leleménnyel. A magyar sajtó történetéből legendaként száll nemzedékről nemzedékre egy nagy színésznővel kapcsolatban azoknak a leejtett, szétszórt és rosszul helyrerakott címbetűknek az esete, amikor is „fellép a héten“ helyett az jelent meg, hogy „fellép a tehén“.
De nincs is szükség legendára: alig egy-kétesztendős sajtómunka során színpompás bokrétát szedhet össze bárki. Van otthon egy régi újságom, amelynek egyazon oldalán valaki unottan tologatja a tányérján a „fiatalokat“ (falatokat), odébb pedig a „lombon” ülő iskoláról esik szó (persze: dombon).
Ki védhet meg az ilyen kicsináltan démoni veszedelmek ellen?
Ki más, mint a modern démonűzés szorgos gyakorlója: a korrektor. Aki költészetünk kezdeteikor még egy vers címében köszönthette az olvasót (Vilmányl Libécz Mihály: Corrector pio lectori, Krakkó, 1559.), s akit mai névtelenségében úgy illik, hogy a szerzők, szerkesztők köszöntsenek – csúfrontások tucatjainak odaadó feloldásáért.
Megjelent A Hét II. évfolyama 52. számában, 1971. december 24-én.
