Különös, jobbadán mosolyt fakasztó, de némileg el is gondolkoztató szembesítésről, versengésről olvashattunk a minap. Valahol valakik groteszk ötletet valósítottak meg: szembeállították az embert a gondolkodó géppel. A kitűzött feladat elég egyszerű volt. A gondolkodó lénynek és a gondolkodó gépezetnek ítéletet kellett mondania, hogy mit tart jobbnak a maga funkcióján belül: egy közepes minőségű karórát vagy egy olyan játékórát, amelynek számlapja is van, mutatója is kettő, csak éppen szerkezete nincs.
Hogy a megkérdezett ember habozás nélkül a karórára szavazott, az nem kétséges. Meghökkentő csak a gondolkodó gép válasza volt. Meghökkentő és groteszk, mint maga az ötlet. A gép szerint ugyanisa szerkezet nélküli játékóra a célszerűbb. Mert míg a karóra pontossága hozzávetőleges, addig a mozdulatlan mutatójú játékóra tizenkét óránként egyszer csalhatatlanul a legpontosabb csillagászati időt mutatja.
Mondom, a hírre előbb elmosolyodhatik az ember, utána pedig olyasmit érezhet, ami az elégtételhez áll a legközelebb. Hiszen mióta fenyegetnek már – komoly tudósok kevésbé, de az eszmék kalandkeresői annál inkább – azzal a pillanattal, amikor a kibernetika a palackból kiszabadult szellem gomolygásával igázza majd le kiszabadítóját, az embert. De úgy látszik, hogy ettől még messze van. Mert ha ekkora bakot lőhet, akkor bizonyára át is lehet ejteni. Egy kis fortéllyal, ravaszsággal, amit még nem lesett el tőlünk, és kár is lenne megtanítani rá…
Bennem viszont földerengett – holmi régi verssorokkal egyetemben – egy kis külön elégtétel is. Mert ha nem is olyan rég ebben a rovatban állapíthattam meg, hogy az égitestek közti űrt betöltő gyémántporra Ady hamarabb rátapintott, mint a szaktudós, íme, a Gondolkodó Gép.félszeg melléfogása sem eredeti, a költői logika már évtizedekkel ezelőtt eljátszott vele ellenkező előjelű következtetéssel. Babits Mihály egyik hátrahagyott versére gondolok, amely összegyűjtött Verseiből kimaradt, s amelynek hatodfél sora így szól:
… öregúr vagyok.
Ki legyekkel csatázik és motyog, tudja, hogy akármit mond, úgyse használ,
és hogy amit mond, az nem is igaz már,
mivel az ember, mint az álló óra, csupán egyszer mond igazat naponta…
Ecce.
Megjelent A Hét II. évfolyamának 27. számában, 1971. július 2-án.
