Aki temesvári, annak nem is kell nagyon idősnek lennie hozzá, hogy emlékezzék még arra az alacsony, keszeg emberkére, aki hatalmas saját kezűleg pingált plakátok alatt árulta a maga szerkesztette lapokat. A nemzetiségével nem lehetett egészen tisztában, de erre nem is igen adott, mert egyrészt három nyelven – románul, magyarul és németül verselt folyékonyan, de állta a sarat, ha kellett, szerbül is, és egy-egy héber idézetért sem ment a szomszédba, hogy az eszperantóról most ne is beszéljünk, másrészt a világ egyesülésének bajnoka volt, és így is titulálta önmagát: Crista cu revista, a világ egyesülésének önkéntes képviselője, Temesvár IV. Csillag u. 18. Világ örömhíreket terjesztő lapok.
Gyerekkoromban ismertem meg, amikor felment apámhoz a Friss Újság szerkesztőségébe, s helyben a következő javaslatot tette az abesszin háború megszüntetésére: „Adjon a négus minden európai újságírónak 100 ezer lejt, és mi teljességgel lehetetlenné tesszük Mussolinit!“ S mivel a pénz késett, nekiállt a nagy munkának – ingyen.
Mint már mondottam, három nyelven és versben hozta ki gyújtó hangú röplapjait. Aztán a háború után láttam viszont, még mindig a műveit árulta az utcasarkon. Mintegy 47-ig, amikor a szövetséges államfőknek adott tanácsai kezdtek kényelmetlenné válni, és Cristát elvitték a zsombolyai bolondokházába. Ott láttam utoljára – külön kis szobája, mondhatni, műhelye volt, és szabad kijárása a városba: Zsombolyán már akár Trumannal is komázhatott. Egyébként ez volt az egyetlen mód, hogy ne váljék dühöngővé. Nem bánta, hogy itt már nyomdája sincs – addig különféle cégektől kunyorált régi számlák hátlapjára nyomatta ki valahol a lapját, mert a folyvást sürgetett egy vagon papír, amivel megválthatná a világot, csak nem akart megjönni –, s írta tovább a verses röplapokat kézzel; nekem is adott belőlük, hogy juttassam el az újságírók szakszervezetéhez. A régebbi dolgai sajnos mind elkallódtak a világháború idején, csak egy későbbi közleménye maradt meg, a „Világ örömhíreket terjesztő lapok“, annak is 12 239-es száma, amelyből alább idézek:
A nemzetközi világbéke konferencia Temesvárt,
megoldja az összes problémákat,
boldoggá teszi a nemzeteket,
mamákat.
És íme egy szabatos kis gazdasági program:
Egy lej lesz egy dollár,
az összes valuta fuzionál,
a világ szabad iparja, kereskedelme virágzik,
vígan talpra áll.
Amire a rím igazán telitalálat:
Éljen a finánckirúgógyár.
Egyéb csábító ígéretek sora következik, hogy például „felépül a 71 emeletes »Stella« házasságközvetítő iroda“, hogy „24 órán belül itt az új kor“, amelyben „6 lej lesz a vám- és adómentes tokaji bor“ (hat dollár? kicsit drága) s végül pedig.
Ha az érdekelt felek beküldik
az előfizetéseket Cristának,
megvalósul a kívánsága
minden mamának,
megjelenik az 1000 felvonásos
színdarab 66 666 személlyel.
Ezek közt ott lesz a világkincsek királya, a világkultúra királya, és végül a VI. felvonásban kimondják a temesvári nemzetközi világbékekonferencia 53. pontját, amely így hangzik: „Sem a piacon, sem a Cooperativa Victoriánál a vevők nem fognak többé sorban állni – a katolikus pap, illetve egy férfi sem fog más feleségével hálni – mindenki fog kiabálni.. “ Ami igazán kecsegtető…
A dekodenciális irányelv
De hogyan festhet egy lap, amikor teljességgel épelméjű emberek szerkesztik? Akiket sokkal inkább a nyerészkedés vágya fűt, mint ama bizonyos isteni szikra, amely szegény Cristából egyébként nem hiányzott. Birtokomban van a Sportaréna 1933. október 23-i száma. Ez is temesvári lap, bizonyos Tamássi József szerkesztette. Indítékait a „Köszöntjük olvasóinkat“ című maga szignálta vezércikkben ismerteti. Eredménytelen lenne ennek a helyesírási fogyatékosságait elkülöníteni a sajtóhibáktól, olykor még korrigálni is őket, tehát hadd álljon itt ős eredetiségében az első mondat:
„A lelki nyugalom csöndes meggyőződésében indítjuk útjára lapunkat, amely az ideálisan reális felfogásán vezérelve, a sport kiváló objektiv mérték adója kíván működni.“
Ez bizony így hangzik. És így is folytatódik, amitől megkíméljük az olvasót, de az utolsó bekezdéstől azért csak nem tudunk eltekinteni:
„A sportaréna azzal a joggal és áldozatkészséggel szolgálja minden időben, a tisztán látott sportotti amely elől kitérni nem lehet, mert a dekodenciális irányelvével tisztába is kell lenni olyan sportlapnak, amely hasznot hozzáértés hirdeti, és a bizalom elismerését magáénak akarja fentartani. Tiszteljük és megbeszéljük a paszionitás bármelyik, bármilyen sportklubokat.“
Végül két mondat egy tanulmányból, amely „Sportember és magánélete“ címmel az amatőröknek kel védelmére a 4. oldalon (szerény T. J. szignóval):
„A fudbalt egészen más szemmel kell nézni, mint bármilyen máskariert. Itt a szociális tulajdonságok, az öszjáték, bajtársi keztelék figyelemben tartása következtében – esetleg kiváltságos egyéni tekintélytisztelet.“
Egyébként ez a temesvári Sportaréna első évfolyamának az első száma. A második soha nem jelent meg.
Álldetektívek és nők a sarkon
És milyen az, amikor a szerkesztő „komoly“ szerkesztő, csak éppen egy kicsit hanyag, csak éppen egy kicsit fáradt, vagy a nyomda örök ördöge, a sajtóhiba mondat vele képtelenségeket.
Az effélékből is csinos kis gyűjteményt őrzök főleg a háborút követő esztendőkből.
Hadd lássunk néhány címet, – mert az az igazi, amikor az elírás („elszedés“) épp csak ki nem szúrja az ember szemét. Tehát: 60 napon belül az összes öngyújtókat fémjeleztetni kell. (Nyilván lepecsételtetni, ha nem készültek történetesen platinából.)
A dolgozóké lesz Szinaja a hírhedt kaszinó (Kissé szűkre fogta a várost a kolléga.)
Házkutatást tartott három álldetektiv (Ál- vagy állszakállal?)
És íme a repülőtársaság egyik közleményének zárómondata, amely kereken huszonöt éve jelent meg: „A járatok naponta indulnak vasárnapok és törvényes munkanapok kivételével.“ Hát elég ritkán! Vagy lehet, hogy már akkor is a repülők indultak sűrűbben?
Híradás egy új fővárosi antikváriumról, amelyről megtudjuk, hogy „a Victoriei-tér és a Republicii-tér sarkán lévő épületben rendezik be.“ Még aki nem ismeri ki magát Bukarestben, az is nehezen képzeli el, hogyan lehet két térnek közös sarka. Esetleg egyik képesújságunk siethet csak segítségére egy fotóval, amely oszlopokat és szökőkutakat ábrázol, s amely alatt ez áll: „A petrodvoreci park Leningrádban.“
S akkor már azon is eltönrenghet, hogyan fest a brassói Cenk Fugyivásárhelyen.
Új színdarabról számol be a tudósító 1949-ben. Vidámság, kacagás hullámzik a nézőtéren – írja –. különösen az asszonyok vannak elemükben, hiszen a darabban sok minden az ő határozottságukon, politikai fejlettségükön fordul meg. Mondja is az egyik: „– Mi, asszonyok tanulhatunk belőle, hogy kell a köz érdekéért sarokra állnunk…“
És fejezzük be a címben ígért pletykával. Ez szó szerint így jelent meg egyik kiadónk (nyomtatott és könyvalakban közölt) tervében: „Mikszáth Kálmán esete Tóth Marival“. Ami régi félreértést oszlatott el és végre-valahára tisztára mosta szemünkben az alaptalanul gyanúsított Noszty-fiút.
Végül pedig ne csupán bort, búzát, békességet kívánjunk az új esztendőre,, hanem azt is, hogy se aszály, se jégverés, se sujtóhiba ne sajtson!
Megjelent A Hét V. évfolyama 52. számában, 1974. december 27-én.
