Megyek az utcán a szikrázó, esztendő eleji hóban, s valahogy mintha itt lépkedne velem mindaz, ami elmúlt, mintha társamul szegődtek volna mindazok, akik valaha voltak – lényegében mindazok, akik valaha voltunk. Szilveszter táján igencsak elmélyedhettem a könnyebb hangvételű folyóiratok szórakoztatóan ismeretterjesztő anyagaiban, ha lám most is kísértenek még, mindennapi szokásaink ősöreg gyökereit fölfedve, olyanokat, amelyeket ismertem már, és olyanokat, amelyekre mostanság csodálkoztam rá először. S most egy darabig nem tudok majd megszabadulni tőlük, a gesztusok valós jelentését érzékelem, a valós jelentésük bukkan fel minduntalan a tudatomban.
Megyek az utcán, s egy régi ismerősömmel találkozom. Nyilván kezet fogunk, ő csak egy picinykét ütközik meg a mozdulatom félszegségén, de hiszen csak annyit tartott az egész, amennyit nagyon jó fényképezőgépek tudnak rögzíteni. Annyi ideig tartott csak, amíg átvillant rajtam, hogy hiszen mi most azért fogunk kezet, mert jelezni akarjuk, hogy a viszonyunk barátságos, hogy a kezünk üres, nincs szándékunkban fegyvert emelni egymásra. Hol van már az a fegyver, amelyet a civil is mindig magánál hordott – s milyen jó, hogy csak a csupasz jobb kezünk békés, barátságos melege maradt meg a hajdani jelképből!
A távolabbi ismerős előtt csak kalapot emelek, s megint incselkedni kezd velem valami manócska, hogy voltaképp pucérra kellene vetkőznöm az ismerős előtt, mert az ókorban megaláztatásul meztelenítették le a foglyokat, s én most ennek az alázatnak egy töredékét fejezem ki a hajadonfőmmel, akárcsak ő is nekem. Tehát egymás foglyai vagyunk, rabszolgái, szolgái – „servus“ –, de ezt már nem mondjuk, ehhez nem vagyunk eléggé bizalmas viszonyban. És nem szép az, hogy igazándi szolgái csak a legjobb barátok lehetnek egymásnak?
Egy férfi lépked a nő bal oldalán, ezt kéri az udvariasság, s megint csak azért, hogy könnyebben ránthassa elő a fegyverét, ha esetleg meg kell védelmeznie. Mert megvédeni megvédtük, de kalapot nem kellett emelnie, megalázkodnia nem kellett, az alárendeltsége amúgy is nyilvánvaló volt.
Megyek az utcán, és itt lépkednek velem a rég elmúlt idők – ártatlan udvariassági szabályok képében. És akkor itt kell lépkednie valahol, láthatatlanul, a jövőnek is – engedjük hát mindig a jobbfelünkre, szimpla udvariasságból, de talán azért is, mert tudjuk mi, amit tudunk.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 4. számában, 1975. január 24-én.
