Aki vállalja a felelősséget, hogy a nagy nyilvánosság előtt erről-arról véleményt mondjon, az mindig is kiteszi magát annak, hogy az olvasók egyetértsenek vagy ne értsenek vele egyet, s hogy e két álláspont egyikének kifejezést adjanak. Például levélben.
Efféle levelet – illetve pontosabban: ilyet is, olyat is – én is kapok néhanapján. Dicsérőt is, bírálót is, hogy igazam volt, vagy hogy nem volt igazam, hogy általában tetszik, amit írok, vagy általában nem tetszik, hogy csak így tovább, fiatalember, vagy hogy igazán abbahagyhatná már, tata. Hogy valaki ornitológiai ügyekben mélyen egyetérez velem, vagy hogy pedagógus-ügyben kikéri magának.
Akad közöttük szép számmal csudabogár is. Amikor állami díjat kaptam, valaki azzal fordult hozzám, hogy na végre, most már összeállhatunk, és a díj összegével, valamint az illető rendszerével nemcsak a Pronosportnál megyünk biztosra, de a monte-carlói bankot is robbanthatjuk. Brassóból szabályszerű diplomát kaptam egy magánszemélytől, aki így fogadott „kedvenc szerzői sorába”, amikor pedig gyermekkorom emlékeit sorolva egy hajdani sláger szövegét idéztem, Hargita megyéből megírta egy asszony, hogy ő jól tudja, ki árulta be nálam ezért a dalért, amelyet csakugyan szokott néha dúdolni, de ne hallgassak az illetőre, mert pernahajder, a feleségét is csalárdul elhagyta…
Tehát edzett vagyok ezen a téren, az aradi Berták Lajos levele mégis meglepett. Igaz, így is kezdődött: tudja, hogy meg fogok lepődni. Hát ez sikerült is neki! S bocsánatot kérek tőle, bocsánatot az olvasótól is, hogy szigorú magánjellege ellenére előhozakodom vele, de vannak dolgok, amikkel nem lehet nem előhozakodni. Mert azt írja B. L. ebben a levélben, hogy nagy szüksége lenne valami gyógyszerre, de azt Arad tizenhárom patikájában hasztalanul kereste. Ám nem azért fordul hozzám, hogy ezt a sajtóban megszellőztessem, hanem azért, mert ő senkit sem ismer Bukarestben, csak engem az írásaimból, s akkor vegyek neki, ha lehet, három tubust abból a gyógyszerből.
Elmondhatom, hogy ilyen dicséretet ritkán kaptam. Nem Nobel-díj, nem akadémiai díj, még csak nem is esztétikai méltatása a munkásságomnak – de úgy látszik, kiderül az írásaimból, hogy én azt a gyógyszert meg fogom keresni, és meg fogom venni. Hát ezt nem hittem volna, ez csakugyan meglepetés volt.
És akkor én most arra kérem e cikk szerkesztőjét, hogy ha a legcsekélyebb mértékben öntömjénezőnek érzi e sorokat, dobja őket a papírkosárba, de akkor telefonáljon rám, hogy írjam meg levélben Berták Lajosnak: megvettem a gyógyszert, már küldöm is. És hogy én köszönöm.

Megjelent A Hét VI. évfolyama 32. számában, 1975. augusztus 8-án.