A minap többedmagammal már másodszor voltam a temesvári magyar tannyelvű líceum meghívottja – csak azért, mert történetesen a városban időztünk –, s röviddel utána a váradi irodalmi kör tisztelt meg a meghívásával. Az írószövetségnek külön munkaterve szokott lenni az író-olvasó találkozások megszervezésére, de ezek terven felüli találkozók, az olvasók igénye állítja az írót a katedrára, amelyet sokan, még céhbeliek is kívánatos helynek tartanak, de jómagam, amikor odakerülök, nem adnám egy vak lóért ha valamilyen csoda folytán most épp a közönség közé vegyülhetnék, s akkor én hallgatnám a más felolvasását.
Nincs ebben sem álszerénység, sem primadonna-tempó… Egyszerűen csak az az ismételt felismerés, hogy éppen megint azt nem írtam meg, amit most itt fel kellene olvasni. Hogy épp arra a kérdésre nem készültem fel kellő alapossággal, amelyet váratlanul a mellemnek szegeznek.
Valami egyedül érvényes írásra gondolok, egyedül erre az alkalomra érvényes írásra, ami talán a hallgatóság köréből elhangzó kérdést is feleslegessé tenné, általában minden kérdést és vele együtt a feszengő válaszokat is feleslegessé tenné. Szűk az ember gallérja ilyenkor, kissé tágítani kellene rajta, szorít, és hiába próbálom felmérni, hogy ilyen egészen sajátosan írásmű nincs is, tehát meg sem írhattam volna – ezt csak most mondom, amikor ezeket a sorokat rovom, de ott az emelvényen, no persze…
Mert egészen mások az elképzeléseink az igényről, amikor kettesben vagyunk önmagunkkal és amikor huszad- vagy negyvenedmagunkkal ülünk egy teremben, meglehetősen előnytelen helyzetben, tehát szemben egymással, egy a húszhoz vagy egy a negyvenhez.
Ez az igény egyik esetben sem kisebb vagy nagyobb, egyszerűen csak más, így volt ez már az iskolában is, hogy délelőtt a tábla előtt egészen másképp látta az ember, hogyan kellett volna előző délután készülnie, függetlenül attól, hogy készült-e egyáltalán vagy sem.
Persze felelőtlen kijelentés az, hogy kevésbé felelős dolog egy írást a nyomdászra bízni, mint előszedni valami mappából, és elfúló hangon mérni le a súlyát, hatását, de hát szubjektív érzésről van szó, s azzal számolni kell ám, különösen akkor, amikor éppen érzi az ember.
Azt hiszem, hogy túl a hiúságunkat legyőző népszerűség-elszámoláson és az ilyen összejövetelek kulturális jelentőségén, ezért is jó, ha minél többször érkeznek ezek a terven felüli meghívók, hívjanak meg egy kicsit pirulni, úgy érzem, mindnyájan hasznát látjuk.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 21. számában 1973. május 25-én.
