Most nem arról van szó, hogy tudom-e, hol terül el a Nagy Medve-tó vagy a Nagy Rabszolga-tó, mert tudom: ha ide tetszik tenni Kanada térképét, rájuk fogok bökni. Persze, ha a partjára vezetnének, már semelyiket sem ismerném fel. Még a Vätternt is csak akkor, ha a svéd országútnak ugyanarra a pontjára visznek, ahonnan a látványa olyan meseszerűen vegyítette a víz szürkéjét a köd ezüstjével meg az ég kékjével, hogy sehol határvonalat nem tudtunk fölfedezni. Persze ha ez nem októberben történik, és nem ugyanolyan októberben, mint két esztendővel ezelőtt: már semmiről sem kezeskedem.
Nincs ebben szégyellni való. A minap hosszú percekig vetítették elém a moziban szülővárosom utcáit: sehogy sem tudtam kiokoskodni, hogy merre jár a felvevőgép. Pedig illik ám olyan helyt bekötött szemmel is tájékozódni. Csakhogy az építkezés, ugye, a bontás meg az építés, kibékíthetetlen ellentéteket támaszt városkép és emlékkép között. Ahogy az utóbbin egy gyárvárosi ház szobájában is pontosan megtalálnám azt a kottapolcszerű állványt, amelynek a második rekeszében ott van a Vasárnapi Könyv 1913-as évfolyama. Illetve ott volt, mert most már talán sehol sincs, a kottapolccal is ki tudja mi lett, csak a meghitt helyrajz eleven bennem: valóban behunyt szemmel is eligazodnék, ki tudnám nyitni az ablakot, vagy megkerülni az asztalt, anélkül, hogy nekimennék. Rég szertefutott bútorok valamikori együttvalósága közt ma is halálos biztonsággal járnék, úgy is mondhatnám, hogy kiismerném, magam a nemlétben.
Összeszámolhatja-e valaki, hogy milyen meghitt helyrajzok végtelen sorában tud eligazodni? Való és felbomlott helyrajzok végtelen sorában? A nagyszülői házban, barátok és ismerősök otthonában, lebontott műhelyek betonoszlopai és satupadjai között? Néha pedig még meglévő, de teljességgel hozzáférhetetlen helyeken. Én például pontosan tudom ma is, hogy egy madridi épület nyolcadik emeletének, sötét folyosójának hányadik ajtaján kell benyitni a fürdőszobába. Ahová kétszer nyitottam be, és bizonyára soha többé nem fogok már.
Nem szomorkásán emlegetem föl mindezt: éppen ellenkezőleg! Mert ha arra gondolunk, amibe sosem szeretünk egészen beletörődni, hogy önmagunk múlandóságához képest milyen állandó a világ, íme a csalhatatlan bizonyíték: még nálunk is múlandóbb a világ, és csak úgy állandó, hogy bennünk az.
Megjelent A Hét V. évfolyama 26. számában, 1974. június 28-án.
