Legutóbbi jegyzetemben utaltam arra, hogy a népetimológia – egyes szavaknak hibás származtatás alapján való átalakítása – nem csupán az idegen kifejezéseket igyekszik „értelmessé“ kalapálni, hanem az anyanyelv kevésbé ismert, elavuló szavait is. Ez történik a szabadkozik igével, amelyben világosan fölfedezzük a „szabad“ szócskát, noha épp ehhez nincs semmi köze. A „szab“ -ból alakult, és csupán a fogad-fogadkozik valóságos származásának analógiája hallik át ide is.
Érdekes sorsra jutott a pajkossal rokonítható pajktárs. Lett belőle az egyszerűbb pajtás, de az értelmes szókapcsolásnak érzett bajtárs is. Miközben semmi köze a bajhoz, mint ahogyan a szemtelennek sincs a szemhez: eredetileg szenttelen volt, olyan ember, akinek semmi sem szent. És ki nem érzi úgy, hogy a dúskál ige a dúsból ered? Holott egy kihalt főnév bújik meg benne, a duska, ami mértéktelen ivást jelentett. (Ivással kapcsolatban a roman „dușcă“ szó még ma is él.) És hányszor nem halljuk azt, hogy „ismeri a dörgést“. Mennydörgésre vagy rejtelmesebb morajokra gondolunk, pedig dürgésről van szó, arról, ahogyan a fajdkakas a párját hívogatja, s amit a vadásznak illik is ismernie.
Végül a föveg szó, amelyben ismét felismerni véljük a fej-fő tövet. Ez állítólag hibás olvasás terméke. A süveg régi formáját, a söveget írták az f-hez hasonló, vele összetéveszthető, csak éppen keresztvonalka nélküli hajdani s-betűvel – és össze is tévesztették.
Végezetül előző cikkemnek kissé kurtára fogott konklúzióját kísérelném meg némileg kibővíteni. Nem szakmám a nyelvészet, nem is tanultam módszeresen, csak épp a munka folyamán érzem szüntelenül böngészendő ismeretanyagnak (ahogy a tőkén maradt szőlőt, fán felejtett gyümölcsöt, a „böngét“ böngészik). És nem először vetődik fel bennem (s nem fölmerül, mert a fölfelé merülés képzetét illik ám fonáknak érezni), hogy talán az olvasóközönség is több népszerű nyelvészeti fejtegetést érdemel. Ha a népszerűre csökkentett relativitáselmélettel és magfizikával meg tud barátkozni, talán ezt sem fogja unni. Szüksége pedig hogyne volna rá, hiszen ő is ír, felszólal, kifejti a véleményét, és nyereségnek tekintheti, ha ezt holnap szabatosabban teszi, mint ma.
S az érdekesen, élvezetesen megszervezett nyelvészeti fölfedező utak, még ha egzotikusabb tájakra vezetnek is, a szó, a kifejezés megismerését, sőt tiszteletét eredményezhetik, annak felismerését, hogy milyen csínján kell bánni vele, hogy érdemes eltöprengeni fölötte és utánanézni családfájának. Hát csak ennyit a nyelvészekhez, a szabadkozáson kívül, hogy mindig beleártom magam.
Megjelent A Hét V. évfolyama 52. számában, 1974. december 27-én.
