A nyelvművelés, hozzáértők őrtállása a nyelvhelyesség fölött – voltaképp a világos kifejezés védelme, amely nélkül semmilyen színvonalas közlés meg nem élhet, sem a politikai, sem a tudományos, a szépíróiról nem is szólva – a magyar sajtó állandósult hagyományának tekinthető. Lapjainkba mégis csak időszakos és főleg szeszélyes portya alakjában tör be – hol a napisajtóba, hol a szépirodalmi folyóiratokba. Bele-belecsimpaszkodván valamibe és rázván, mint kutya a kölykét, ámbátor félő (és nem „félős”, mint ahogyan nem „repülős”, akárhányszor leírják is), hogy az utóbbi módszeresebben és célszerűbben végzi ezt a műveletet.
Miről is van szó? Hogy jelenleg leülepedett rend csak a helyesírás terén honol. A fel-föl-szerű eseteken kívül már szinte sehol sincs meg a kettősség bizonytalan lehetősége. Más az „ép” és más az „épp”, nincs már választás az „utca” és az „ucca” közt, mint nem is olyan régen, és már – mintegy száz év múltán – Arany János szójátéka is megszűnt akadémikus szabálynak lenni. Az a bizonyos „kevésbbé”, amelyben a kettős mássalhangzót a szellemes, de már elavult „kevés Bé” feddés indokolta. Bár még ma sem egészen érthető, hogy a „bölcsességgel” szemben miért írunk „gyorsaságot”. Hiszen sem „bölcses”, sem „gyorsas” szavunk nincs. Talán csak a hangzás miatt? De akkor miért írjuk szalagnak a szallagot, és miért szőlőnek a szöllőt?
Ami pedig a nyelvhelyességet illeti, nyilvánvaló hibák ki nem gyomlálásának ellenpólusaként még az akadémizmus is föl-fölütheti a fejét. Mert az „engemet” még mindig pongyolaságnak számít, ahelyett, hogy nyomatékosnak vennők, mint abban a halhatatlan sorban, hogy „Egy gondolat bánt engemet”. Ezzel szemben nem tudom hányan ütköztek meg e rövid cikk pongyola címén. Mert nyilván „meg kell írnom” vagy „meg kell hogy írjam”.
A tájnyelv él ugyan ezzel a hibás alakkal, de már publicisztikai írásokban vagy novellában és (sajnos) versben is, nem nyelvi jellemzőként – fülsértő. Mégis akadnak elvi védelmezői, ugyanazok, akik a „rizst” is úgy írják, hogy „rizset”, s még érvük is van hozzá. Az hogy: „vizet”. De akkor miért „kést”? Miért nem „késet”? És miért humoros akkor a „motrot” vagy pláne a „bútrot”?
Szükség volna tehát a hibás alakzatok csoportosítására, és fontossági sorrendben való taglalására. Nem nyúlfarknyi jegyzetben, hanem világos, áttekinthető elemzésben.
S akármelyik lap vállalná a kezdeményezést, a szakemberek szervezettebb sorompóba állításának kezdeményezését, nemcsak jó szolgálatot, de létfontosságú szolgálatot teljesítene.
Megjelent A Hét III. évfolyama 6. számában, 1972. február 11-én.