Amikor először megpillantottam, az első gondolatom az volt: csoda, hogy elbírja. A repedezett, egyenetlen, dudoros, sebhelyesen málló vályog a súlyos, a szigorú, a kérlelhetetlen, a mértan mindenhatóságának behódoló s attól még büszkébb, még fegyelmezettebb márványt. Pedig már évtizedekkel ezelőtt úgy tetszett, hogy még ennél sokkal kevesebbet sem fog elviselni, kibírni, átvészelni, túlélni a szalmával, tövekkel elkevert, tapasztott, töredező agyag. Példának okáért az időt. Az idő viszontagságait, dühödten erőre kapó szélvihart, alattomos végeérhetetlenséggel szivárgó és minden parányi résbe befészkelődő, repedést tágító, falmeztelenséget morzsolgató, piszkos esőt meg a hó szikrázóan nehéz tömbjeit, tetőt-falat nyomorító súlyát. Az idő viszontagságait, spiclik és őrjáratok rajtaütésszerű ajtódöngetését, szekrényben turkálását, padlófölfeszegetéseit. Mert gyanús volt a vályogfal szürke és sikolytalan állhatatossága, a léte volt gyanús, dacolása az idővel, viharral-záporral-razziával-rajtaütéssel, szinte már ingerlően kihívó volt, s nyilván arra engedett következtetni, hogy nem csupán versenyre kel a márvány tartósságával, hanem szembe is szegül a márvánnyal, túl akarja élni, le akarja gyűrni, fölébe akar kerekedni. S hogy ez a gyanú nem volt alaptalan, annak ékes bizonyítéka éppen az a behódolt márványtábla, amelynek a roskadozó vályogfalon kell ma ősi ellenfelének a diadalát hirdetnie, hűvösen és fegyelmezetten, talán egy kicsit kelletlenül is, de azt már nem tudja kifejezni, mert a vályogházikó egykori állandó vagy csak alkalmilag egy-egy éjszakára megbúvó lakói pontosan fogalmazták meg az aranybetűs szöveget, amelyet hirdetnie kell, s a magánvéleményét megtarthatja magának, mint olyat, amin a történelem régesrég általlépett.
A szöveg csak annyit mond, hogy ekkor és ekkor szigorúan titkos ülést tartottak itt ezért és ezért; arról persze már nem tehet említést, hogyan csapott össze a háziasszony egy kis krumplipaprikást, s hogyan fürkészte a középső gyerek a fásszín tetejéről az éjszakai utca esetleges veszedelmeit, s hogy miként csapott át a mindnyájuk személyes dühe-keserve a forradalom várásának, megtervezésének és bizonyosságának fegyelmezett, szép mámorába – erről mind nem tesz említést, de akinek füle van hozzá, annak ez is kicseng a szövegből, és még bizonyosabbá teszi, mindennél, bizonyosabbá teszi a törékenynek tetsző vályogfal győzelmét az idő és a történelem viszontagságai felett.
Megjelent A Hét V. évfolyama 47. számában, 1974. november 22-én.
