Olvasom, hogy 75 esztendős a film, csak azt nem tudom, hogy a csudába csinálja: amikor először olvastam róla, jó negyvenes volt. Ilyen gyorsan öregszik?
Sőt. Még ennél is gyorsabban. Hiszen azt is olvasom lépten-nyomon, hogy a film: válságban van. Érdekes! Akkor is azt olvastam. Mármint gyerekkoromban. Meg is van még a Műveltség útja című ismeretterjesztő sorozatnak az a kötete, amely megnyugtat: azért a film még nincs egészen elveszve, mert a hangosfilm érdekes próbálkozás ugyan, de soha ki nem szoríthatja az igazán művészi, azaz némafilmet. Így a korabeli filmszakember.
Hetvenöt év! Kissé korán kezdi a film ezt az izét a válsággal. Várhatna még vele. Ahogy nekünk mondták annak idején, ahogy mindenkinek mondják valaminek az idején: fiatalember, maga még várhat egy kicsit. Nem kell könyökölni és nem kell ágálni. Várjon szépen a sorára. Mert itt van például a költészet. Az nem hetvenöt, hanem sok ezer éves. Ha csak Homérosztól számítom, akkor is 2700. És csak most van válságban. Sem a múlt század elején nem volt, sem a végén. Pedig már akkor is megvolt 2600. De semmiképp hetvenöt.
Vagy itt van a regény. Hát ki van ma válságban világszerte, ha nem a regény? Pedig az sem mai gyerek. Az sem egy taknyos hetvenöt éves. Még ha Cervantestől számítom, akkor sem. De számíthatom Longosztól is vagy Apuleiustól.
Úgyhogy lassabban a testtel. Illetve a válsággal. Akinek alig hetvenöt gyertya ég a tortáján, az húzza meg magát. Az hallgassa meg az ékes születésnapi köszöntőt, és lásson másnap reggel a dolgának.
De ilyen ez a mai ifjúság. Mintha már a Lumière fivérek az asztal körül kergették volna, ha nincsen válságban. Hát nem fölháborító? Hetvenötéves kamasz fejjel…
Bezzeg, ha nem lenne születésnapja, bezzeg, ha nem kellene most szép ünnepi szóval felköszönteni, milyen szívesen ráripakodna az ember: – Elég volt, a nagyképű szimulálásból, mars vissza a stúdióba!
Megjelent A Hét II. évfolyama 2. számában, 1971. január 8-án.