Modern költő az, aki meghökkenti az olvasót Klasszikus költő az, akiről az utókor nem érti, hogy mivel hökkentette meg a kortársait. Annyit beszélnek manapság a formabontásról és a szabad asszociációról, hogy nem árt néha egy kis emlékeztető: mekkora vihart kavart a hajdani tanári szobákban Ady Endre, s hogy A fekete zongora sokak szemében megfejthetetlen hieroglif volt.
Aztán itt van ez a verssor is: „Én Kassák Lajos vagyok, s fejünk fölött elröpül a nikkel szamovár.“
Hát igen, erre még ma is rá lehet fogni, hogy nincs értelme, de úgy is lehet tenni, mintha értené az ember, és sokféleképp lehet félreérteni. Alighanem várni kell még vele egy kicsit.
A minap olvastam valamit, amit, ha most így, egyből idéznék, nem ütközne meg senki rajta. De tessék elképzelni, hogy negyven vagy akár húsz évvel ezelőtt olvastuk volna. El tudok képzelni jó néhány irodalomkritikust, akinek ettől kinyílott volna a bicska a zsebében. Ettől a szürrealista képtől, ettől az eredetieskedő, ettől a modernkedő zagyvaságtól. És ha az olvasó úgy gondolja, hogy kellő mértékben felcsigáztam már a kíváncsiságát, ha bele tudja magát élni abba a hangulatba, amely engem akkor elfogott, akkor isten neki, leírom azt a verssort, amelyet a napokban olvastam. Így szólt: „Egy tekercs színes filmet ottfelejtettek a Holdon.“
Persze, hogy ez nem verssor, persze, hogy a külpolitikai hírek között olvastam, persze, hogy az űrutasokról szól. De majdnem verssor, úgy is fel lehetne fogni, hiszen aki egy tekercs színes filmet a Holdon felejt, annak a nikkel szamovár is elröpülhet a feje fölött, és még sok minden megtörténhetik vele. Az még azt is el tudja képzelni, hogy a Holdon már hetek óta ide-oda maszkái valami nikkelteknőcszerű okos és engedelmes gépezet, ez a nikkelteknőc, ez az elektronikus Burkus kutya, ez a tranzisztoros bernáthegyi addig jár-kel, kutat, szimatol, kapirgál, vizslat és iparkodik, amíg meg nem találja azt a kazettát, amit a feledékeny ember otthagyott, s amelyért bizonyosan jól össze is szidják.
Valahogy így állunk. Az égen kaszák villannak, nikkel szamovárok röpködnek mindenfelé, miközben az embernek a bicskája hegyére támasztott feje fölrobbanó csillagokra tekint, s miközben azt az egy tekercs színes filmet a Holdon felejtik, de a bűvös Hold-komondor még megtalálhatja, és akkor már ki tudja, hogy mi ebből a vers, mi a népmese, mi a mítosz – és mi a valóság?
Megjelent A Hét II. évfolyama 9. számában, 1971. február 26-án.