Ha valamit kihagyok, épp elegen lehetnek a segítségemre. Hiszen egyek vagyunk legalább ebben: a tévé folytatásos filmjeinek nézői. Hagyjuk most a Forsyte Sagát, az Üvöltő szeleket és a többi jó szándékú és némileg talán a hasznos irodalmi művet. És maradjunk meg azoknál az inkább önálló részekre oszló kisfilmeknél, amelyekhez úgy ülünk oda, hogy most valami könnyű marhaságot fogunk látni, de annyi komoly foglalatosság után igazán ránk fér a könnyű műfaj is.
Mert ki ül odamás indítékból? És ki vallja be? Volt egyszer egy szökevény meg egy német tisztnek álcázott lengyel, volt Robin Hood és az Angyal, volt Ness, volt Mannix, valamint Brett és Danny, ja, igen, voltak a Betolakodók is (akik „így halnak meg nálunk“), voltak az évszázadokban tévelygők és az óriások bolygóján egy elmaradhatatlan biztosítótűvel szüntelenül megszabadulók, és még ki tudja, hányan, és van most Columbo. Ja, és volt Schulmeistera meg a báró.
Nehéz összeszámolni őket. Annál könnyebb a viszonylag érdekfeszítőt (a németnek álcázott lengyelt és a franciába oltott németet) meg a szellemest (A bosszúállókat mint a műfaj remek paródiáját, és most a bűbájosan kétbalkezesen zseniális ügyefogyott Columbót).
A többi? Miért is ültünk le többihez? Biztosan szombat este volt avagy vasárnap délután. Jó érzés volt így leltárkészítésközben rájönni, hogy egyiket-másikat szinte szinte elfelejtettem. Ez ami nagy szerencsénk, hogy el lehet őket felejteni. Tessék csak elképzelni, ha mind egyszerre és egymás hegyén-hátán nyüzsögnének a tudatunkban! De valamelyik mindig dominál. És mindig az éppen soron levő. Már-már hivatkozunk is rá. NemTartuffe-öt idézzük, hanem az Angyalt. Nem Peer Gyntöt, hanem Mannixet.
És nem lehet tenni ellenük: egyszerűen elképzelhetetlen – világviszonylatban elképzelhetetlen –, hogy összeszedik a hóbelevancot és lelépnek a színről. A színről csak azért lépnek le, hogy átadják a helyet a kollégának.
Tudom, hogy pusztába kiáltott szó – még magam sem fogom meghallani! –, de mégis óva intek mindenkit. Élek ugyanis a gyanúperrel, hogy ezeknek a bunyós szépfiúknak nem elég a mi szombat esténk. Testestül-lelkestül, szőröstül-bőröstül kellünk nekik. És akkor mit lehet csinálni? Esetleg megtanulhatjuk a judót meg a karatét… Az önvédelem mián.
Megjelent A Hét V. évfolyama 9. számában, 1974. március 1-én.
