Nem, nem a közismert Ágai-históriát teregetném ki ismét, hiszen annyiszor szó esett már róla. Hogy az egyszeri szerkesztő egy léghajós németre fordított kijelentését, miszerint magasabbra fog szállni Jákob létrájánál, félreértette, s Leiter Jakabnak fordította. Ezt nagyjából tudjuk, és magunk is produkáltunk szép számmal leiterjakabokat, oda és vissza is, például díjnyertes Halivadékot, amely kétszeres fordításgyümölcseként jött létre Váradi B. László Kölyökkarcsijából.
Hanem inkább annak néznék utána, hogyan is született meg az első Leiter Jakab, hátha a legújabbak keletkezésének körülményeire is rájövünk ebből, és hátha akkor a legújabból utolsó is lesz. Ha eltekintünk attól a füllentésnek is vélhető bocsánatos variánstól, amelyet már aznap sem lehetett ellenőrizni, hogy a Leiter Jakab szerkesztője szándékosan fordított félre, hogy tréfált, akkor nyilván csak az marad, hogy nem tudott elég jól németül, vagy nem ütötte föl a szótárt, nem kérdezett meg senkit, esetleg egyszerűen nem figyelt oda. És ezzel minden leiterjakab és minden komikus elírás bölcsője felé lecövekeltük az útjelzőtáblát. Minden ilyen hiba a selejtes szerkesztői munka eredménye. As zerkesztő hiányos szakmai felkészültségéé.
Mert joggal derültünk például azon a kollégán, aki Nyilas Misit összetévesztette Nemecsek Ernővel. Bár ez nem műveletlenség, hiszen nyilvánvaló, hogy az illető mindkét könyvet olvasta. De hol volt a szerkesztő szeme, hol volt a piros ceruzája, amikor ezt a „bakit“ nyomdába adta? Mert itt a bökkenő: leírni még leírhat ilyet az ember. Kihagy az emlékezőtehetség, rosszul kapcsol két agysejt, és máris van mit emlegetni – kuncogva, évekig. Főleg, ha a szerkesztő szeme is felületesen siklott el fölötte.
De ez már szinte természetes. A szerző hibás asszociációja legtöbbször csábítóan rokon fogalmakat cserél fel, és a téves kapcsolás ragályos, a szerkesztő is elfogadja, hacsak… Hacsak nem tanul meg „sakál“ korában (hívják-e még így a kezdő újságírót?) egy alapvető törvényt. Azt, hogy egyetlen kézirat egyetlen szavát sem hiszi el, gépiesen nem hiszi el, gépiesen elgondolkodik felette, gépiesen utánanéz, amit lehet szőrszálhasogatásnak tekinteni, de még mindig jobb, mint mindent gépiesen szentírásnak venni.
Tetszik tudni, ki a jó szerkesztő? Aki azt olvassa a kéziratban, hogy Franciaország fővárosa Párizs, és nem restell rögtön fellapozni valamilyen kézikönyvet. Az ilyentől kopik fel A Hét-beli Hetes és az Utunk-beli „Ki hitte volna…“ álla.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 43. számában, 1973. október 26-án.
