Gyermekkoromban másfél órát gyalogoltam oda-vissza, hogy meglátogassam a basát. A villamos ugyanis – pontosan emlékszem – 12 lejbe került volna, s ennyi pénzért akkortájt három-négy csokoládés süteményt vagy ugyanennyi antikváriumi könyvet adtak. A basáról is egy ilyen könyvből értesültem, Berkeszi István temesvári monográfiájából, amely a századforduló táján jelent meg. Már abból megtudtam, hogy a ház nem látható az utcáról, mert körülépítették. Hogy basa lakott benne, hogy az egyik temesvári basa nyári lakása volt, arról a könyv szerint csak a néphit tanúskodott. De hogy a török uralomnak egyetlen ép emléke volt – és az ma is – ahhoz nem fér kétség.
A napokban néztem meg ismét Lászlóffy Aladárral, s mondhatom, nem volt részünk valami barátságos fogadtatásban. Mert ahhoz, hogy megtekintsük, be kellett nyitni a mai Păltiniş utca egyik házának kapuján, s noha ember semerre sem mutatkozott, hogy a betolakodás oka felől kérdezősködjék, egy haragos kis fekete tacskó úgy megugatott, hogy a közelebbi szemlélődésről egy-kettőre lemondtunk. Csak a ház hamisítatlan keleti stílusú körvonalát mérhettük fel, meg azt, hogy kényelem és egészség diktálta szempontok elég nagy és az összképet kissé megbontó ablakot vágtak a ház homlokzatába. Többet úgysem tudhattunk volna meg magánlaksértés elkövetése nélkül.
A ház tehát áll még. És bárki benézhet a basához, mert az a kis fekete tacskó csak tisztes távolságból ugatja meg. Bárki benézhetne a basához – ha egyáltalán tudna róla.
De honnan tudjon? Mondom, az utcáról nem is látszik, tábla sehol nem jelzi a létét, turistakalauzok nem említik. Egyszerű magánház egyszerű lakókkal.
Hogy ezek a lakók mennyire ragaszkodnak a török házhoz, s hogy egyáltalán tudnak-e a basáról, az kétséges. De két-három új lakásban bizonyára elférnének, azoknak az ablakuk már eredetileg is nagyobb, s akkor itt a múzeumnak milyen hangulatos kis részlegét lehetne berendezni. És sem a belföldi, sem a külföldi vendég nem bánná meg, ha rövid látogatást tenne az állítólagos basa hamisítatlanul keleti kioszkjában.
Hát ezért kotortam most elő a századforduló táján megjelent Berkeszi-könyvet. Mert van benne egy mondat, amely fenemód időszerűen hangzik: „Kívánatos volna, hogy a hatóság a török időknek városunkban ez egyetlen megmaradt emlékét gondozásba vegye.”
Ezt a kívánságot ma sem lenne késő teljesíteni.
Megjelent A Hét II. évfolyama 14. számában, 1971. április 2-án