A nyanyelvünk csőszei – már akik vannak – ki kihalásznak találomra egy-egy nyelvrontó kifejezést, pellengérre állítják, ízekre szedik szét, pálcát törnek felette és lándzsát a helyes megfelelő mellett. Már amikor itt-ott csinálják. Mondom , inkább találomra, s előszeretettel a csudabogarak, a szellem és csattanóval kecsegtető torzítások iránt. Másként hogy is lenne megmagyarázható a már-már polgárjogot nyert hibák burjánzása a napi- és az irodalmi sajtóban egyaránt? Mert ha ezt nem a módszertelenség rovására írjuk, akkor csak úgy vehetjük, hogy nyelművelőink bizonyos
határeseteket feladnak. Ez pedig öreg hiba lenne.
Itt van mindjárt a „különböző“ kifejezés. Naponta olvashatjuk a különféle“ helyett. Csokonai még azt írta, hogy „különféle játékokhoz fognak“, Mikes pedig „különféle pecsenyeszagok“-at említ (mindkét példa az Értelmező Szótárból).
Ma már „különböző“-t írnának egyik és másik helyett is. Holott a „különféle” egynemű dolgokra vonatkozik, amelyeknek épp a különbözőségét nem akarjuk hangsúlyozni:
ilyen-olyan játékok, más-más pecsenyeszagok, amelyeknek az értékrendje, ha egyáltalán van – közömbös. A vitában viszont „különböző“ vélemények csapnak össze,
másként a vitatkozók nem tudnának összekülönbözni.
És hányszor ki nem ugratjuk címben a „megvalósítás“-t. Ezt a román „realizare“-ból fordítjuk (bár inkább az előző esetben vennők figyelembe a „diferite“ és a „deosebite“ közti elvéthetetlen különbséget), noha ilyen önálló szavunk nincs is, csak valaminek a megvalósításáról beszélhetünk, egyébként vívmányt, eredményt, sikert, győzelmet, létesítményt kell mondanunk.
Azt is kevesen érzékelik már, hogy a „magános“ ember még örvendhet is az egyedüllétnek, míg a „magányos“s az utcát seprő asszonyok, valamint a favágók és az utcaseprők között?
Bocsánat, hogy beleártottam magam, de máskor is meg fogom tenni.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 41. számában, 1973. október 12-én.
