Festői völgyben magasodik Kufstein vára. Festői épségben és festői zordsággal magasodik a nevét viselő kisváros fölé. Elkoptatott lépcsőin elkoptatottan hangzik a vallomás, hogy a Fogságom Naplójának lapjait éljük újra. Pedig valójában csak ezért jöttünk ide, tekintélyes vargabetűt kellett leírnunk két országhatáron keresztül, hogy a vár hatalmas, kerek bástyatömbjének mélyen ülő ablakaival szembenézhessünk.
A kapaszkodás nem éppen könnyű, idehaza Kőhalomba jutottam föl ennyi üggyel-bajjal, s a fizikai fáradság valahogy közelebb hozza azoknak a kálváriáját, akik nem úgy jöttek fel, mint mi, hogy félóra múltán ismét leereszkednek majd a kis osztrák utcácskákba, s meg sem állnak Salzburgig, hanem esztendők vagy évtizedek bizonytalanságának küszöbét kellett átlépniük, Martinovicsék után vagy 49 után, de mindenképp úgy, hogy személyük szabadságának elvesztését sokszoros kínnal nyomasztotta a legeurópaibb szabadság eszmék ügyének elbukása.
Kufstein Európa ellen épült, a felvilágosodás és a polgári forradalmak ellen épült, Európát rekesztette ki, és Európát zárta be a falai közé, a Párizsra vetett vigyázó szemek elé emelte a mellvédjeit, a reményt deszkázta be mélyen ülő ablakai mögé, még a környező hegyek fenségét is azzal csúfolta meg, hogy elzárják a látóhatárt, hogy az elnyomás örökkévalóságának rémével riasszanak, itt az Inn partján, Tirolban, Hofer Andreas földjén, akit nem is sokkal később, Kazinczyék fogsága után alig egy évtizeddel lövetett főbe Napóleon, mert még akkor is küzdött szülőföldjének szabadságáért, amikor az osztrákok már aláírták a bécsi békét, s ezzel azt is, hogy lemondanak Tirolról.
Mert a hegyeket nehezebb volt a rabság szolgálatába kényszeríteni, mint egy vár nehézkes falait. Ma mindez: turisztikai látványosság. Képeslapot lehet a volt börtönben vásárolni, ott helyben le is pecsételik, még ha ebédelni siet is az elárusító asszony, de szerencsére ott van a főnöke, igen, ha önöket a múlt érdekli, van itt valami a számukra, pompás, színes tájképek közt egyetlen és idétlen szürke-fehér rajz, a láncra vert Rosca Sándor (így, sajtóhibával, Rózsa Sándor helyett) a cellájában, hát ennyire futja az idetlenforgalom memóriájából.
Azt már meg sem kérdeztük a nagyméltóságú idegenforgalomtól, hogy Hofer Andreasra emlékszik-e…
Megjelent A Hét IV. évfolyama 14. számában, 1973. április 6-án.
