Vörösmarty verse, a „Kis gyermek halálára“ méltán sorolható ama remek írások közé, amelyeket sikeresen elkoptattak, devalváltak a tankönyvszerzők. Nem tudom, manapság hol és milyen mértékben szerepel még az olvasókönyvekben, de az én gyerekkoromban s még néhány gyerekkornyi időben azelőtt is nemigen volt meg nélküle irodalmi tankönyv, stilisztika, szemelvénykötet. Mumus lett a drámai erejű költemény kisgyermekéből, az elégia és a rímtelen jambus zord példaképe, később pedig az első sorából humoros kicsengésű szállóige.
Aki egy ideig rá tudott szedni, meg tudott téveszteni, félre tudott vezetni másokat, de aztán lehullott róla az álarc és nyilvánvalóvá lett igazi mivoltja, arra kissé gúnyosan rámondták, hogy „eljátszotta már kisded játékait“. Eljátszotta kisded játékait a behízelgő modorú szélhámos, a fűt-fát ígérgető politikus, a színlelt jóbarát, a hűtlen szerető, férj vagy feleség. Álnokságának fegyvertára kimerült, senki be nem dől már a képmutatásának, egy szóval: eljátszotta kisded játékait.
A főnévnek is elavult „kisded“ itt még régiesebb s ezért még komikusabb kicsengésű melléknévként, jelzőként szerepel. Olvasmányemlékeinkből – és fura mód ismét tankönyvolvasmányról van szó – visszacseng még a Kisfaludy-verssorban: „Kisded hajlék, hol születtem…“ – de ki merné ma már használni? Ki merné ma már használni, hacsak nem gúnyos előjellel, mint a tragikusból komikussá vedlett Vörösmarty-idézet parafrázisát?
Vörösmarty-idézet? Álljunk csak meg egy percre. Jó néhány embertől kérdeztem meg az elmúlt napokban meglepetésszerűen és egy kis memóriakihagyást színlelve: Hogy is kezdődik Vörösmarty „Kis gyermek halálára“ című verse? A megkérdezettek döntő többsége – mintegy négy az egyhez – így tudta: „Eljátszottad kisded játékidat, Kedves fiú, hamar játszattad el…“ Holott a vers első sora egészen egyszerűen így hangzik: „Eljátszottad már kis játékidat“.
Hát erről van szó. Valaki valahol egyszer kiforgatta a verssort, megfejelte egy régies jelzővel, és szélnek eresztette. És lőn szállóige belőle, a vers mondandójához képest cinikus szállóige, amely visszaütött az eredetire. Befészkelte magát az agyak memóriatároló részlegébe, és kiszorította onnan az eredeti sort.. Már csak az hiányzik, hogy a nyomdász is így szedje ki gépiesen egy eljövendő Vörösmarty-kötetben.
Hát ezért int ez a kis jegyzet komolyságra, ezért óv a klasszikus szövegek könnyelmű parafrazálásától. Amely lehet találó, lehet csattanó, de ilyenszerű ragályt is terjeszthet.
Megjelent A Hét V. évfolyama 49. számában, 1974. december 6-án.
Vörösmarty Mihály: Kis gyermek halálára
Eljátszottad már kis játékidat,
Kedves fiú, hamar játszottad el;
Végsőt mosolyga orcád, s a halál
Leszedte róla szép rózsáidat:
Nemcsak magad menél, elvitted a
Szülék vidámságát, elvitted a
Legszebb remények gazdag bimbaját.
Ki mondja meg neked, hogy már reggel van? Ah
Ki fog téged megint fölkelteni?
Sirat szülőd, és mondja „Kelj fiam,
Kelj föl szerelmem, szép kis gyermekem!”
Mind hasztalan, te meg nem hallod őt:
Alunni fogsz, s nem lesznek álmaid,
Alunni fogsz, s nem lesz több reggeled.
De fájdalom ne bántsa hamvadat;
Mulásod könnyü volt, és tiszta, mint
Az égbe visszareppenő sugáré.
A földhöz minket baj s öröm kötöz,
Ohajtjuk és rettegjük a halált:
Te túl vagy már, nincs kétség útadon.
Oh majd ha csendes, tiszta éjeken
Föltünnek a dicső csillagzatok,
Eljősz-e áldást hozni kedvesidre?
Eljősz-e álmaikhoz éjfelenként,
Hogy ég nyugalmát terjeszd rájok is?
Oh jőj, ölelgesd kis testvéridet:
Orcáikat csókdossa szellemed;
S amely napok tetőled elmaradtak,
Add a szüléknek vissza. Ők együtt
Éljék le megszakasztott éltedet,
És míg porodra hintenek virágot,
Lebegj te őrző angyalként fölöttük.
Pest (?), 1824