Elgondolkodik az ember néhanap, hogy saját gyöngeségének a beismerése milyen nélkülözhetetlen vonása a gondolkodó lénynek. Enélkül csak úgy lehettünk volna meg, ha soha nem is tévedünk, soha nem is hibázunk. Mert hibátlannak minősíteni a hibásat legalább akkora bűn, mint a makulátlant ócsárolni. Egyik a megoldás lehetőségétől, másik a bizonyosságtól foszt meg.
Vérbeli művész, ha hibázik is, fölismeri és kijavítja. Egyfolytában hibázik és egyfolytában kijavítja: ezt nevezik kissé választékos kifejezéssel alkotásnak. Hibát csak szándékosan hagyhat, ahogyan – nem tudom, mások észrevették-e már – az igazi perzsaszőnyegben mindig van egy kis szimmetriamegbontás. Ez talán összefüggésben lehet annak a keleti építésznek a meséjével, akinek a munkáját a kalifa tökéletesnek minősítette, mire ő szándékosan csorbát ejtett az egyik szögletfaragványon, mondván, hogy hibátlant csak Allahnak szabad teremtenie. De hol vagyunk mi még ettől?
Hibázott a nagy Leonardo is, bizonyára többször, bár mi csak az egyikről tudunk, arról a szerkezetéről, amely nem indult meg, mire ő megjegyezte: gondolhattam volna, hogy nem lesz jó – hiszen nem volt szép. És hibáztak a tudósok is, a Salvarsan feltalálói pontosan 605-ször, hiszen róluk is tudjuk, hogy csak 606-ik kísérletüket koronázta siker. És tévedtek a csillagászok, tévedtek a hadvezérek, és be is ismerték, egyetlen foglalkozás van csak, amelyben alighanem soha nem követtek el még hibát, mert soha nem ismerték be, és ez az irodalom.
Itt mindenki első indulásra a dolgok lényegére tapint rá, ha hárman indulnak, akkor három lényegre, háromszor egy hibátlanra, és háromszor két hibásra, amit nem is késnek egymás szemére vetni. De hogy egy kritikus egyetlen egyszer azt mondta volna, hogy… hát kérem szépen, elolvastam A. B. kolléga véleményét X. Y. könyvéről, és be kell ismernem, számos dolgot úgy látott meg, ahogyan nekem is meg kellett volna látnom, csak éppen elhamarkodtam az ítéletet – nem, ilyen még nem volt soha. De vajon lesz-e valamikor? Mi szükségeltetik hozzá?
Azt hiszem, tudom. Az az alkotói alázat, amelyet a megbírált írótól szoktak számon kérni.
Megjelent A Hét V. évfolyama 20. számában, 1974. május 17-én.