Verset kértek tőlem a minap, hogy olvasnám fel a Kriterion több nyelvű felolvasóestjén, tehát olyat, amely megvan románul is. Így aztán elég szűk választék között keresgélhettem csak, de elég hamar a kezem ügyébe került a „Kilenc tavat…“ című versem, az, amely így kezdődik:
Kilenc tavat, ha megkerülsz,
s a tizedikbe elmerülsz,
kilenc tó rögtön elfelejt,
a tizedik magába rejt.
No ezt elég folyékonyan fel tudom majd olvasni, a fordító, Constantin Olariu pedig nemkülönben a gördülékeny román változatát. S akkor váratlanul eszembe jut, persze csak olyan elhessegetendő és bosszantóan ostoba gondolatként, hogy nézd csak, hiszen el is lehetne énekelni, hiszen megzenésítették, s eszembe jutnak ezzel egyidőben más bosszantó gondolataim is.
Például azzal kapcsolatban, hogy mennyire tulajdona még a költőnek a megzenésített vers, van-e még egyáltalán köze hozzá. Az idézett verssel például egyáltalán előhozakodhatom-e még, nem fognak-e megvádolni vele, hogy kisajátítom egy állítólag népszerűvé lett sláger szövegét?
Kilenc tó könnyű habja lejt,
kilenc tó könnyen elfelejt
– hátha ez a vers is elfeledte már rég, hogy őt ki írta, én pedig úgy járok majd vele, mintha a legkomolyabb képpel saját versemként – és főleg versként – elszavalnám azt, hogy „Lányból lesz az asszony, bimbóból a rózsa…“
No, de bizonyára érzik már, hogy valami panasszal akarok előhozakodni, csak éppen nehezen megy, tudják ezt rólam jól, akik közelebbről ismernek. És nem is azzal van baj, hogy könnyűzene lett a más előjelűre szándékolt versemből, hiszen Boros Zoltán, a zeneszerző elkérte és megkapta hozzá a beleegyezésemet, s a hozzáértők szerint jó zenét is szerzett rá, még díjat is nyert vele Udvarhelyen. És énekelték a tévében is, már mintegy két esztendeje, talán emlékszenek rá, akik hallották, de én még nem hallottam soha, mert soha senkinek nem járta meg azóta az eszét, hogy az adásról előtte, vagy a díjról utólag, vagy egyáltalán akármiről ezzel kapcsolatban értesítsen.
Kilenc tó könnyen elfelejt. Ilyen könnyen.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 21. számában, 1975. május 23-án.
Majtényi Erik: Kilenc tavat…
Kilenc tavat ha megkerülsz,
s a tizedikben elmerülsz,
kilenc tó hamar elfelejt,
a tizedik magába rejt.
Hínár simítja, lágy moszat
óvja megbékélt arcodat,
a viz csak ringat csendesen
iszapos, áldott fekhelyen.
Kilenc tó könnyű habja lejt,
kilenc tó könnyen elfelejt,
és elmossa a lágy homok
tükrébe vésett lábnyomod.
A tizedik, a tizedik
Majtényi Erik: Hogyha eloldanál
Hogyha eloldanál magadtól,
merre indulhatnék el akkor?
Hol lenne első menedékem,
hogy az emléked el ne érjen?
Járhatnék, ahol nem jártam még –
de mi várna rám, s mit várhatnék?
Mert fogadhat-e bizonyosság
olyan, hogy nem hasonlít hozzád?
S nem fájna-e a hasonlóság?
Nem érezném, hogy bitorolják?
Vackába nyüszítve, vonítva
kölyökállat kúszhat úgy vissza,
ahogy én egy riasztó estén
a visszautat megkeresném
