Mindig szívesen olvasom a festményekhez, versekhez fűzött magyarázatokat, mondanivalóik, titkaik fürkészését. Még ha nem is vagyok megelégedve az eredménnyel, még ha olykor homlokegyenest ellenkezik is a véleményem az elemzőével. Egyébként is erősen hiszem, hogy amit a művész mond, azért mondja úgy, ahogy mondja, mert másképp nem lehet. Ha lehetne, talán másképp mondta volna, talán sehogy.
Én is bekukkantottam egyszer, mint Bolond Istók, a Louvre-ba, azt hiszem, azóta mezei futóversenyre is benevezhetnék. Két órát és valamennyit szánhattam csak rá, és a többit el lehet képzelni. Azon sem kell tehát csodálkozni, hogy alig ragadt meg valami az emlékezetemben. Illendőségből a milói Vénusz meg a Mona Lisa, lélegzetelállító meglepetésként Cimabue és Giotto, akiket az utolsó pillanatban fedeztem fel épp azzal az ajtóval szemben, amelyen eredetileg bejöttem.
És Veronese Kánai menyegzője. Az utóbbi még a méreteinél fogva is. Nem is nyugodtam itthon, amíg meg nem találtam egy szakkönyvben az adatait. Tehát: 6 méter és 66 centi magas és 9 méter 90 centi széles. Fél arasz híján tíz méter. Nem kell megijedni, ennél többet nem is fogok közölni a festményről. Hogy a véleményem senkiével se ellenkezzék.
De láttam egy kis nyomorék, púpos emberkét, akit ez a kép határtalanul lenyűgözött. Annyira, hogy jobban emlékszem rá, mint a festményre. Két mankón ugrált elképesztő erőfeszítések közepette, amíg el nem helyezkedett a terem közepén, mintegy hét-nyolc lépésnyire a képtől (nem az ő lépéseit véve, szegénykének). Ott állt kicsiny ideig magába szálltán. Aztán ismét kezdetét vette az ugrándozás. Elhintázott a kép bal sarkáig, és elolvasta a festő nevét, aztán vízszintesen 990 centimétert a kép jobb sarkáig, hogy a címét is kibetűzze (hacsak nem fordítva voltak a réztáblák). Aztán megint vissza, messzebb és középre. És arcára ismét kiült az áhítat.
Az egészből arra a kilenc-kilencvenre emlékszem a legélénkebben. Mert akkor sietett, ki is fulladt, hiszen szegénykének fárasztó és kínos táv ékelődött két adat közé, amelyeket egyszerre illenék elolvasni. Mondom, erősen kételkedem a műelemzés objektivitásának tehetségében, de Veronese Kánai menyegzőjének szerintem ez az értelme.
Megjelent A Hét III. évfolyama 15. számában, 1972. április 14-én.
