Ki szól hozzá? Így szokták kérdezni. És olykor elég szigorúan. Benne van az, hogy nem kell ugyan mindenkinek hozzászólni, de valakiknek feltétlenül. És tegye a kezét a szívére bárki, hát nem úgy érzi, hogy őt is ama valakik közé sorolják?
Babonaság van benne. Lehet, hogy az irodalmi körök fertályából, de átcsapott a felolvasásokra. A költő felolvassa a versét, prózaíró a karcolatát – ki akar hozzászólni? Mihez? Amit éppen hallottunk? De ahhoz nem lehet, vagy legalábbis felelőtlenség lenne. Ahhoz adják ide a kéziratot, mégpedig jóelőre, hadd böngéssze kissé az ember, tűnődjön el fölötte, vesse össze mások írásaival vagy a szerző más írásaival. Ha erre egyáltalán szükség van. Ha nem, csupán azért hallgatom a verset, amiért íródott: hogy hasson rám, hogy benyomásaim támadjanak. Esetleg meghittek, szemérmesek.
Valaki azt mondta nekem egyszer, hogy ő verset csak úgy tud olvasni, ahogy szeretkezik: zárt ajtó mögött. Azt hiszem, igaza volt.
Tessék nekem elhinni, kínos. Kipróbáltam mint felolvasó és mint hallgatóság is. Mindkét esetben kínos volt. Legutoljára a Petőfiben, a fiatal és kevésbé fiatal szeredai költők-írók találkozásán. Szépecskén gyűltünk össze, szebben, mint számítottam volna. Mert versbarátra – hál’ Istennek – mindig kevesebbre számít az ember, mint amennyi valóságosan van. Itt is voltak, egészen idegen arcok is, ha az utcán látom, nem hinném, hogy az illetőt különösebben Oláh István, Miklós László érdekli vagy Ferencz S. István magaemésztése.
Mégis ott ült fegyelmezetten két óra hosszat, meg sem pisszent, nem nyikorgatta a széket, a versre hallgatott. Csak éppen nem szólt hozzá. Ő sem. Mert hozzászól az ember, ha valamiben dönteni kell, valamit közösen meghányni-vetni. Talán még verset is, ám azt csak szakmabeliek között. A hallgatóság inkább hallgat. „Azért hallgatóság“ – súgja felém Éltető Jóska, aki szakmabeli, de most hallgatóság. És nem szól hozzá, mint én sem, mint senki.
Mert mit is mondanék, ha hozzá akarnék szólni? Talán csak annyit, hogy köszönöm a több száz kilométer fáradságot télvíz idején ezérta két óráért. Amely szép is volt,nyújtott is valamit, és egy darabig emlékezni fogunk rája. Jobban, mint emlékeznénk a félszeg hozzászólásokra – ha ezek egyáltalán elhangzottak volna.
Az viszont örvendetes, hogy a terem még akkor is megtelik versbarátokkal, ha tudják, hogy a „ki akar hozzászólni“-tortúrától úgysem menekszenek meg.
Megjelent A Hét V. évfolyama 6. számában, 1974. február 8-án.
