Volt egyszer, „hol nem volt, volt egy Lucretius nevű költő, aki ékes hexameterekben írta meg mindazt, amit a világról tudott vagy azt vélte, hogy tudja. Akárcsak neves elődje, Hésziodosz, aki nem átallotta a szántó-vető ember teendőit versbe szedni. És voltak később rangos prózaírók, akik különb-különb műszakikérdéseknek szenteltek tág teret szépirodalmi munkáikban, és voltak festők, akik ejtőernyőt konstruáltak, valamint tudósok, akik szonetteket hagytak ránk, és volt még nem is olyan régen egy Albert Einstein, aki hegedült, és akadt mifelénk is matematikus, aki színdarabot írt.
Csak éppen most, csak éppen napjainkban ütötte föl a fejét az a nézet, hogy korunkban a humán műveltség összeférhetetlen a komoly tudományokkal, hogy az útjaiknak feltétlenül el kell válniuk, ellentétben más véleményekkel, amelyek szerint a költészetet vagy a zenét előbb-utóbb annyira le lehet majd mezteleníteni, amíg minden egy-egy algebrai egyenletté nem egyszerűsödik.
Ami azt illeti, egy jól felépített szonett és egy bikvadratikus egyenlet között nem is olyan nehéz bizonyos egyensúly-azonosságokat fölfedezni, de talán itt sem lehet a végletekig erőszakolni a dolgokat, mert a matematika konyhakése alá kerülő zenemű végül is úgy járhat, mint egy fej káposzta, amelynek a lapiját addig-addig hámozzuk, míg a káposzta egyszerűen eltűnik.
De nem is merem én ezt tovább feszegetni, mert végül még vitaindítónak orrintja valaki, s aztán ülhetek neki a strukturalizmusnak, ami nem kenyerem. Akkor már inkább rátérek a mondandóm földközelibb lényegére, nevezetesen arra a két típusra, akinek a szembeállítása talán vethet egy kevés fényt a kérdésre.
Az egyik, teszem azt, mérnök, s ha egy verseskönyvet lát, akkor könnyedén vállat von: az efféle, gyerekségekből ő már kinőtt. A másik, mondjuk színész. És alkalomadtán mindig megjegyzi, hogy neki bizony egy biciklikereket sem sikerült soha felpumpálnia.
Nem arról van szó, hogy ebben mennyi az igazság vagy az őszinteség. Hanem arról, hogy amit mondanak, nem sajnálkozva mondják, hanem fölényesen. Hogy közvetve büszkék: nem arra, amihez értenek, hanem arra, amihez nem. Arra, hogy van az emberi tevékenységnek olyan területe, amely nekik magas. Amin azt kell érteni, hogy alacsony, hogy törpe, hogy jelentéktelen.
Tegyük föl, hogy mindkettőnek igaza van. Az is csak azt jelenti, hogy egyiknek sincs.
Megjelent A Hét II. évfolyama 37. számában, 1971. szeptember 10-én.