A tudományos-fantasztikus irodalmat mindig is az a veszély fenyegette, hogy a valóság utoléri, sőt, el is hagyja. Néha elég gyorsan. Ami éppúgy szólhat javára a valóságnak, mint amennyire a sci-fi elmarasztalásnak veheti.
Itt van például egy mostanság divatossá vált téma, az emberi élet egy bizonyos részének áttelepítése más korokba az élő szervezet mélyhűtéses konzerválása útján. Persze tévednek, akik egészen újnak érzik az ötletet – Karinthy Új Iliászának köszönhetően már jó néhány évtizedes. De divatossá most vált, sőt arról is olvashattunk, hogy némely vállalkozó szellemű cégek már a megvalósításával is foglalkoznak, és főleg milliomosoknak ígérgetik, hogy egy derűsebb jövendő számára tartósítják őket.
Most a valóság még az illető cégek leleményére is rácáfolt, mert íme mit olvashattunk a napokban. A tundrák aranyásói tizenegy méter mélységből egy jégtömböt emeltek ki, és ebben egy tízcentiméteres megfagyott kétéltűt találtak. Ez a kétéltű egyébként is hibernálni szokott, de most – a számítások szerint – mintegy százesztendős álomból ocsúdott fel. Holott a szakemberek megállapítása szerint legfönnebb tíz-tizenöt esztendőt élhet. A kétéltű tehát váratlanul az utókorban találta magát. Miután III. Napóleon és Bismarck idejében egy jégtömb foglya lett.
Vajon miket mondana a két századvég közötti különbségről, ha szólni tudna? Mit tanácsolna nekünk, érdemes az efféle kísérletezgetéssel foglalkoznunk? Fejest ugrani az idő alagútjába, ahogy azt a mostanság sugárzott folytatásos tévéjátékban hetenként láthatjuk?
Szerintem elég kockázatos dolog. Főleg ha nem rajtunk áll eldönteni, hogy hol nyíljon meg annak a mély sötét alagútnak a torka. Végső soron akárhol nyílik meg – a kockázat mindig fennáll. Hacsak nem kétéltű a vállalkozó. De hiszen mindenképpen az, ha még egy életet vállal egy másik korban. A kockázat fennáll, mert másként nem vált volna divatossá a téma. Ha a kifejtése nem kínálna ezeregy veszélyt, meglepetést, bonyodalmat.
Az idegenség egyébként sem irigylésre méltó állapot. De idegennek lenni az időben, az rettenetes lehet. És egyáltalán, minek ahhoz olyan sok anyagi-műszaki-élettani befektetés? Mikor egyesek oly könnyűszerrel meg tudnak maradnia saját korukban is vadidegeneknek.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 27. számában, 1973. július 6-án.
