Az egyik, a Babits Mihályé, kerek negyven esztendővel ezelőtt jelent meg Új Anthológia címmel. Harminchárom fiatal költő száz legszebb versét foglalja magába, s az előszó ellentmondást nem tűrően állapítja meg: „Költők ők mind, azaz királyok a maguk birodalmában“. Joggal, mert ha egy-egy név ma már csak az irodalmi lexikonban lelhető fel, akad a betűrendes sorrendben mélyen visszhangzó is. Például Berda József, Fodor József, Gulyás Pál, Illyés Gyula, József Attila, Sárközi György, Szabó Lőrinc. A szerepeltetés aránya is jórészt helytálló négy évtized távolából, olyan gyöngeségektől eltekintve, hogy Török Sophie négyszer annyi verssel van jelen, mint József Attila. De még így is „érdekes dokumentuma a magyar líra egy állomásának“, amely célt ugyancsak az előszó tűzi maga elé. És végső soron pozitívan ellentmond a számos más antológia nyomán kikerekedett tapasztalatnak, hogy az efféle művet nem szabad kortársra bízni, mert belebukott Radó Antal is, Endrődi Sándor és még sokan mások. Akik azt bizonyították be, hogy a költő nem „ágyban, párnák közt“ hal meg, de nem is „a harc mezején“, hanem jobbadán az antológiákban.
Antológiát szerkeszteni talán sokkal jobban tudni kell, mint verset írni, s erre kirívó példa egy másik antológia, bizonyos Bugél Jenőé.
Ez szinte egyidős volna a Babitséval, ha még volna. Hangzatos címmel látott napvilágot Temesváron: A holnap dala. Szerkesztője nem kevesebb, mint 105 költő verseit gyűjtötte egybe, s ha vérbeli poétáknak nem is kiáltotta ki őket, de híven a kötet címéhez, ama reményének adott kifejezést, hogy a közölt költők egyike-másika bekerülhet még az élvonalba. Nos, az eredmény meglepő volt: már húsz év múlva egyetlen névre sem emlékezett senki. A 105-ből. Illetve egyetlenre igen, de abból is prózaíró lett.
Hátborzongató teljesítmény – meg merné-e valaki ismételni? Ellenkező előjellel, tehát úgy kiválasztani 105versfaragót, hogy azokból szavatoltan egyik sem lesz költővé. Aligha sikerülne. Hogy kinek emlegetem fel ezt az elrettentő példát, a másodikat? Az íróavatás, költőavatás hályogkovácsainak, igény és szigor lazítóinak.
Mert a veszély sokkal nagyobb, mint hinnék. Sokkal nagyobb. Ekkora.

Megjelent A Hét 3. évfolyama 36. számában, 1972. szeptember 8-án.