Ha Firenzében annak idején a kaszkadőrök mestersége már ismert lett volna, azt tetszik hinni, hogy Dante kaszkadőrt küldött volna maga helyett a pokolba? És nyugodhatna-e kaszkadőr egy Segesvár melletti tömegsírban? Sajnos még a tehetősebbek sem engedhették meg maguknak ezt a fényűzést. Még Lev Nyikolajevics grófnak is egyedül kellett meghalnia, de hányszor: egyszer Iván lljicsért, egyszer Anna Karenináért, egyszer szegény Polikuskáért – bárki tetszés szerint folytathatja. Tessék elképzelni a Heine matrácsírjába süppedő kaszkadőrt. Vagy a másikat, aki röppenő golyóbisok közepette forgolódik, hogy Balassi Bálint megírhassa, miszerint nincs szebb dolog a végeknél.
A népszerű filmszínész az más. Színes arcképe úgy kerül oda a legtitkosabb leányszobák fehér falára, hogy a bikával más verekszik meg, a robogó gyorsvonat lépcsőjéről más hengeredik le a töltésen, a megvadult paripa mással nyargal el a látóhatár felé, a gépkocsi mással borul a leszakadt hídról a folyóba: a kaszkadőrrel. Irigylésre méltó kiváltság.
Fadrusz János nem élhetett vele. Önmagát kötöztette feszületre, hogy átélje a Megfeszített kínjait.
És Goya? Goyának hány kaszkadőrre lett volna szüksége, hogy megjárja a háború borzalmainak apokalipszisét? Külön kaszárnyát tarthatott volna nekik.
Hogy én ezt most miért mondom? Csak úgy. Tudom is én…
Csak éppen eszembe jutott József Attila, meg hogy aki dudás akar lenni, annak a pokolban kell megtanulnia, hogyan kell a dudát fújni. Ő sem volt kiváltságosabb Alighieri mesternél, ő sem küldhetett maga helyett dudáskaszkadőrt a pokolba.
És micsoda lélegzetelállító szakadékokat járt meg Beethoven!
És micsodákat Bartók! Kaszkadőr, sőt biztonsági öv nélkül.
És Rembrandt? És Csontváry? És Picasso? És Chagall?
És Hemingway a nagy hallal?
Igen, na. Jól tetszett hallani az előbb. Csakugyan nem tudom, hogy miért mondom ezt éppen most. Talán csak azért, hogy kiknek füleik vagynak, hallják.
Megjelent A Hét III. évfolyama 11. számában, 1972. március 17-én.