Helsingörről írtam a múlt héten, arról, hogy Hamlet kastélya mennyire nem a Hamleté. De még elidőznék egy cseppet a kormborgi kastélynak egy másik szárnyában. A dán tengerészeti múzeum látható itt, persze, külön jegyért és idegenvezető nélkül. Elégedetten fel is sóhajt az ember, mert mit is tudna még hozzáfűzni a cicerone a viking-hajók makettjéhez, díszesen faragott orrához, a morcos oroszlánhoz meg a többihez? Egyedül kell maradni velük, s akkor a gazdagon faragott hajóorr magától megindul, és szántja a vizet kegyetlenül visszafelé az évezredekbe. S elgondolni, hogyan is érzékelte a tenger varázsát a bánáti síkság hajdani gyermeke, akinek később be kellett töltenie a harmincadik esztendejét, hogy az első sirály elszánjon a feje fölött. És mégis bújta a kalandos hajóutakról szóló könyveket, az emberiség (no és a kereskedelem, meg a kalózok, ami sokszor egyrement) világhódító útjairól szóló tudósításokat, Stevensont és Rüstig Zsigmond históriáját, Mayne Reid kapitány regényeit, és még mennyi mindent.
Most pedig itt áll szemtől szemben hajdani kapitányok arcképével, Peter Mule uram néz rá és Michal Toender és H. C. Delgod. És a „Kongen of Danmark“ várja, úgy, ahogyan 1737-ben indult el a messzi Kínába. És régi metszetek várják, kartácsos csataképek, meg a „Constantin Maria“ hajóharangja, amelyet Flensburgban öntöttek 1801-ben, az angolok pedig 1807-ben zsákmányolták a napóleoni háborúkban. És mennyi mindenről beszél egy egyszerű zsák, meg egy kormánykerék meg egy rézkompasz! Üveg alatt egy 1842-es Sandzoldtarif nyomtatott fóliáns az akkori vámok feltüntetésével. Egy láda narancsért például egy „Stübert”-et kellett fizetni, egy tonna almáért felet, huszonöt könyök atlaszért ötödfelet.
S mekkora ünnep volt, amikor a láthatár ködéből kibontakozott a hazai hajó a naranccsal meg az atlasszal – dán szépasszonyok asztalára, derekára való…
És végül Kaptajn Zacharias Alleweld. Láttam a mellszobrát, színes, mint a panoptikumok figurái, és a fején ott van, becsületszavamra mondom, hogy ott van a valódi horgolt sapka, valódi horgolt bojttal. Úgy nézett rám derűsen a századokból, valószínűtlen pírral az arcán (rum?), s mintha kissé foghegyről meg is kérdezte volna: „Mi szél hozott erre, szárazföldi patkány?“
Megjelent a Hét III. évfolyama 50. számában, 1972. december 15-én.