Jogos aggodalom Hogy a tévé milyen mértékben vonja el az olvasót az olvasmánytól, arról épp eleget olvashattunk, de talán nem elegen, talán ennek a témának az olvasóit is felszippantotta a képernyő. És talán nemcsak a kívülállókat, akik legfennebb aggodalmaskodva csóválják meg a fejüket, hanem egyes illetékeseket is. Mondjuk azokat, akik a gyermekirodalom sorsát tartják a kezükben. Mert a veszélyelsősorban a gyerekekre leskelődik. Akik a tévéantennák terebélyesedő erdei alatt nőnek fel, s akik ennek a korszerű dzsungelnek az árnyékában talán már soha nem is válnak olvasókká. Mert ebben az esetben a kérdés már nem is az, hogy valóban elvonja-e a képernyő a nézőt a könyvtől, hanem hogy egyáltalán megesik-e az első találkozás a kis néző és a könyv között. Az aggodalom jogos, mivel a harc egyenlőtlen. A legjobb könyv is a sutba vándorolhat, ha a rajzfilm elég szellemes, ha a kalandfilm elég izgalmas, sőt tegyük a kezünket a szívünkre, még akkor is, ha nem elég izgalmas.
Ilyen körülmények között elvárná az ember, hogy az ifjúsági írók dandárai – és főleg az illetékes kiadók – szívósan és tervszerűen csoportosítsák erőiket, elszántan felzárkózzanak, és mindent megtegyenek azért, hogy elkerüljék a visszavonulást, a legyőzetést.
Igen, ezt várná az ember, s ennek a tanúságtételét a könyvesboltok gyermekrészlegeiben. Új, lebilincselő műveket, de a tartalékok teljes bedobását is. Teljes fegyverzetben Andersent és Coopert, a Shakespeare-meséket, a Diótörő és egérkirályt, de a Pál utcai fiúkat és Nyilas Misit is, továbbá Emilt és a detektíveket, nem szólva a Tizenötéves kapitányról, és végül, de nem utolsósorban a regényes életrajzokról, amilyen a Körösi Csoma Sándoré volt, s a másoké is lehetne.
És ezzel szemben mi a helyzet ? A magyar gyerekkönyvek polcain többnyire üres a várta. A tévének legtöbbször még offenzívát sem kell indítania — egyszerűen nincs ellenfele. Hogy plasztikusabban fejezzük ki magunkat : Mannixnek nincs kit leütnie. Vállvonogatva néz körül az üres csatatéren, és rendes szokása szerint titokzatosan elmosolyodik.
Az aggodalom tehát jogos — talán a bírálat is. De nem hiszem, hogy csak az illetékes kiadónak kellene magára vennie. A kérdés alighanem túlnőtt rajta, és szélesebb körű vitát igényel. Vitát, esetleg írószövetségi szinten is legfőképpen megoldást.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 28. számában, 1973. július 13-án.