Van az Ifjúmunkásnak egy rovata, ha ugyan rovatnak szabad nevezni két-három mondatot. Kosztolányitól közöl egy-egy idézetet a nyelvről. És legalább kettős célt ér el vele: az anyanyelv tiszteletére oktatja a fiatalokat, ugyanakkor felfrissít például bennem is egy-egy régen olvasott csattanós megállapítást azokból az írásokból, amelyek történetesen éppen hozzáférhetetlenek a számomra. Szerény ember kevéssel is beéri, s azt a keveset is megbecsüli.
Az Ifjúmunkás kezdeményezése jó, még ha kevés is, és hogy is mondjam, hogy ne legyek szentségtörő, étvágygerjesztő? Hát igenis az, hogyne lenne az ma, amikor – tisztelet a kivételnek – nyelvművelés, nyelvápolás címén olyan jó hosszú, unalmasakat lehet olvasni.
Kivétel volt például szegény Nagy Kálmán könyve is. Akárcsak az írásai az Utunkban. De mennyi még a szőrszálhasogató körülményeskedés vagy az ex cathedra elmennydörgött akadémizmus. Márpedig a nyelvművelés talán a legjelentősebb ága a közművelésnek.
Mert ha valaki nem olvasta el Apáti Ferenc egyetlen ránk maradt versét, a lelke rajta, abból még semmilyen következtetést nincs jogom levonni. De ha olvasott más egyebet, akár Rejtőt is, de nem tudja elmondani, mert dadog, mert belezavarodik, mert nem tud beszélni, szépen, szabatosan beszélni – az már nagy baj. Olyan baj, amelyet orvosolni kellene – szóltunk is már róla nemegyszer –, de valahogy másképp, valahogy vonzóbban, például éppen így, ahogy Kosztolányi csinálta.
No persze, kivételes tehetség kell ahhoz, hogy valaki élvezetesen, lebilincselően írjon elvont dolgokról. De ilyen kivételes tehetségek garmadával állnak a rendelkezésünkre. Ha nem az iskolákban vagy a szerkesztőségekben, akkor a könyvtárakban. Például maga Kosztolányi. Vagy Arany János. Egy kis búvárkodás, és még előkerülnek sokan, klasszikusok.
S ha nem is a minket éppen most legjobban foglalkoztató kérdésekről szólnak, van két vitathatatlan erényük: magukkal tudják ragadni az olvasót, és beléjük tudják oltani az anyanyelv munkás és fáradhatatlan szeretetét. Az anyanyelv iránti alázatot. Mert nem a szabályokkal kell kezdeni, hanem a szellemmel, s azt ki vitatná el tőlük? Senkit sem kell lélektelen magolásra rábírni, hanem csak arra – mint sok egyéb téren is –, hogy tanuljon meg gondolkodni. „Anyanyelvül“ gondolkodni (ha ezért nem kapok mindjárt egy kis feddő glosszát). Sok-sok könyvespolcon és éjjeliszekrényen be nagyon elférne egy ilyen antológia.
Megjelent A Hét III. évfolyama 28. számában, 1972. július 14-én.
