Nem, a szállodát azért még nem kell megrohamozni. Mint ahogy Bangkokban tették, idén, április elsején, mikor is a sajtó megírta, hogy Picasso a városban tartózkodik. Mire menten megindult az autogramgyűjtők hosszú sora – míg csalódottan nem értesültek róla, hogy csak áprilisi tréfa volt az egész. Mindössze arról van szó, hogy kissé késve – áprilisban, de nem elsején – jutott el hozzám a Székelyudvarhelyi Pedagógiai Líceum tanulóinak kétnyelvű folyóirata, a Glasul tinereţii—Diákszó. Benne jó néhány román és magyar verssel, sok érdekes anyaggal, még több sikerült illusztrációval, tetszetős nyomdai és könyvkötészeti kivitelezésben, és jó néhány rendkívül érdekes pedagógiai játékkal, lélektani kísérlettel, laboratóriumi kutatások összegezésével és elemzésével, amelyeken még az igényesebb érdeklődőnek is megakad a pillantása.
Az eddig említettekről is érdemes volna elbeszélgetni, de amit legfőképp figyelemre méltónak érzek, az a három műfordítás. Puskin, illetve Aragon, illetve Jacques Prévert egy-egy versével viaskodik itt egy harmadikos és két negyedikes kislány. A költők sorrendjében: László Erzsébet, Kiss Anna Paula és Albert Magdolna. (Ebből persze mindjárt arra is gondolok, hogy nyilván oroszt és franciát tanulnak az iskolában – persze elfért volna még egy angol és egy német vers is, de ha azt talán nem tanulnak, illetve csupán nem fordítanak – no lám, milyen az ember, ha a világirodalom a kisujját nyújtja…)
Hogy milyenek ezek a fordítások? Mondom: viaskodás-jellegük van, és ez természetes is, és jó is. A legjobb benne az, amit általában fájó szívvel szoktunk hiányolni: a kitekintés. A líceum ablakából a múlt század Oroszországára és a Notre Dame-ra. Amit példamutatónak, követendőnek, szorgalmazandónak kell éreznünk.
Hogy lesz-e a nagy nemzedékekhez méltó műfordító Erzsébetből, Anna Paulából vagy Magdolnából? Talán igen, talán nem. De feltétlenül tagjaivá válhatnak a Nagy Érdeklődők Nemzedékének. Az Egyetemes Szomjúságú Nemzedéknek. Hiszen már meg is indultak ezen az úton. És hogy a világ visszanézzen ránk, annak egyik elemi követelménye, hogy mi is messze lássunk. És szakadatlanul.
Ezért ért kivételesen kedves meglepetésként az égszínkék fedőlapú folyóirat. Küldjenek még belőle. Erre külön megkérjük a legfiatalabb műfordítót, László Erzsébetet, aki tagja is a szerkesztőségnek.
Megjelent A Hét III. évfolyama 20. számában, 1972. május 19-én.
