Nem tudom, mások hogy vannak ezzel, de én külföldön mindig csak egyetlen turistát tudtam elviselni: önmagamat. Ez egy időben nem kevés lelkiismeretfurdalással járt. Ugyanis inkább közlékeny, könnyen ismerkedő és barátkozó embernek tartottam magam mindig, akitől távol áll az ostoba gőg, elzárkózottság, mások – mondjuk úgy, hogy a plebs – lenézése. És mégis, ezt a fajta plebset, a turisták színesen zsivajgó gyülekezetét mindig széles ívben elkerültem. Kint is, itthon is, ha például vendéget kalauzoltam. És még az idegenvezetők értékes útmutatásairól is lemondtam, ha csak egy mód volt rá, hogy a képtárban például megelőzzem a népesen tömörülő csoportokat, és mindig egy teremmel, üres teremmel előttük járjak.
Mondom, sokáig foglalkoztatott a probléma, mint akármely más jelenség, amelynek nem ismerem a magyarázatát. Hogy mitől kerülget a csalánkiütés, valahányszor baedekert, jegyzetfüzetet látok, egy csiripelő-ámuldozó siserahad mellé sodródom.
Mi bajod velük? – korholtam önmagamat. Mi bajod a látni, megismerni, megjegyezni, tudni szomjúkkal? Annyiszor bosszantott már a műveltség lefitymálása, most meg az a baj, hogy egyesek csoportosan, szervezetten, igaz, kissé felületesen, de szemlátomást művelődnek?
Ebbe a felületességbe, mint nem éppen rokonszenves emberi tulajdonságba, jobb híján bele lehet kapaszkodni. De csak jobb híján, mert ugyanakkor határozottan éreztem, hogy a cipő valahol másutt szorít.
Míg aztán váratlanul rá nem jöttem: hiszen ezek az emberek látogatóban vannak Párizsban és Bonnban, Bécsben és Fertődön, Madridban és Tabor városában. Látogatóba jöttek Európába, ami nem is lenne olyan nagy baj, ha nem lennének maguk is zömében európaiak. Olyanok, akiktől joggal várja el az ember, hogy haza jönnek Európába, hogy itthon vannak Európában. Mert Európában itthon illik lenni az európainak, s ha csak egy mód van rá, segédkönyv nélkül, és anélkül, hogy fölturbékolna gyönyörűségében: „Jé, és ezt úgy hívják, hogy az Invalidusok temploma? És itt látható Napóleon szarkofágja? Hát akkor ide is bemegyünk, de be ám!“
A nagyon nagyokkal, Beethovennel, Rembrandttal, Goethével mintha nem is illenék zajosan, és nem is illenék csoportosan találkozni. Sem pedig drága kicsi édesanyánkkal, Európával; csak csüggeni az ajkán szótlanul – de mit tegyünk, ha tele van a kezünk kodakkal és baedekerrel, és különben is negyvenöten akarunk csüggeni egyszerre.
Hogy a szótlanságról ne is beszéljek…
Megjelent A Hét VI. évfolyama 6. számában, 1975. február 7-én.
