Ismertem egy embert, akinek bámulatos volt a zenei műveltsége. És elég szerényen hivalkodott vele. Ha bekapcsoltam a rádiót, halkan bólintott: Wagner. S ha az utcán bandukoltunk, s valamelyik ablakból történetesen Mozart-zene hömpölygött ki, úgy kivágta a Köchel-katalógus megfelelő számát a 526-ból, mint a huszonegyet. S ha valaki méltatni merészelte volna ezt az ő vitathatatlan hozzáértését, hát csak tisztességtudóan krákogott egyet, és csöndesen megjegyezte: – Mit csináljak, ha dolgozom, mindig zenét hallgatok.
Rajztanár volt az illető, és minden szabad idejét a festőállványnak szentelte. Műterme is volt, mint minden komoly festőnek, s abban egy ládán ott állt egy kifogyhatatlan elemű táskarádió. És mellette a műsor, hogy ütemesen át lehessen állítani szimfonikus zenéről szimfonikus zenére, Bachról Bartókra, Vivaldiról Gershwinre.
Ezért az egyért irigyeltem azt az embert. Hogy míg a színekkel bíbelődik, vég nélkül fürödhet a hangokban. Én egy sort le nem tudnék írni zeneszóban. A mondataim olyankor mind odamenekülnek a keringő örvénybe, és természetes ütemükből kivetkőzve kínálják föl céha önmagukat a csábítóan idegen ritmusnak.
Mondom, ezért az egyért irigyeltem azt az embert, és nem a képeiért, amelyek csapnivalóan rosszak voltak. A kilencedik szimfóniát semmiképp sem lehetett odaképzelni ügyetlen, iskolás vonalai közé. Pedig talán épp abban fogantak. A szépség diadalmas hullámverésének közepette, máglyára gyűlt hangok ellenállhatatlan tisztítótüzében, lélek és világ kataklizmájának harsogásakor, s akkor már egyáltalán nem értette az ember a domb fölé kúszó napot, amely citromnak is selejtes lett volna, és a vevők tiltakozását váltja ki, ha történetesen a zacskóba teszik.
Mert még citromhoz sem hasonlított, és a Kreutzer szonátához még kevésbé. Szomorú volt ez a két lábon járó dilettáns Köchel-katalógus a maga szánalmas csendéleteivel a festőállványon s a maga oratóriumaival a lelkében. De erről semmit sem tudott, miközben a Tűzijáték-zenéthallgatta, amelynek sziporkái giccsesen permeteztek alá a vászonra.
Mert imádta a zenét és imádta a festészetet, s az egyidejűség nyilván egyértelművé lett tudatában az egyenértékkel. S arról a legkevésbé tehetett, hogy neki minden zeneműről egy-egy képének a kialakulása jutott eszébe, nekünk pedig a kialakult kép láttán bármi eszünkbe juthatott volna az Apassionatán kívül…
Megjelent A Hét IV. évfolyama 39. számában, 1973. szeptember 28-án.
