A mesterséghez is alighanem hozzátartozik, hogy nem tudok kézikönyvek nélkül meglenni. Szótár, lexikon, szállóigék, térképek – nem tudja az ember, hogy mikor melyik után kell nyúlnia. S akkor legyen a keze ügyében, ugye?
A szótárak között is igen nagyra tartom a Ballagi magyar-németjét. Nyilván azért, mert a nagyszótárához soha nem férhettem hozzá. De jó ez is a maga százezer szavával, amennyi nyilván nincs is, csak ha a helységneveket is belégyömöszöli az ember, az összes összetételeket, táj-és kihalt szókat, meg a halvaszületetteket, a nyelvújítás soha gyökeret nem vert műszavait. Amilyen az iblany, a mireny meg a seleny – illetve a jód, az arzén meg a wolfram. Külön rejtély, hogy a higanynak miként sikerült életben maradnia — meg sokkal szűkebb körben a horganynak.
De jó ez így is, utána lehet nézni bármelyiknek, csak éppen könnyen belefeledkezik az ember a háromhasábos aprószedésbe, mert ahol hosszú a szócikk, ott közmondásokra bukkanhat, olykor ritka szépekre. Hadd idézzek néhányat ezek közül: Régi tévedésnek több a barátja, mint az új igazságnak. Adós embernek sokszor kell hazudnia. Nem örülnek anyulak, mikor az agarak fiadzanak. Ajándék a jóbaráttal nótát fordíttat. Jobb az ösztövér alku, hogysem a bírónak kövér végzése. Kétfelé tekints, mikor az agg komondor ugat. Rúgós tehenet is meg lehet fejni egy tál korpánál. Rest embernek sok ünnepe van. Példás lator is szereti a jámbor nevet. És a többi, és a többi…
Mindezt pedig azért hoznám fel, hogy a között a sok kézikönyv között üres az egyiknek a helye. A közmondások, szólásmondások gyűjteményének. Őszintén szólva soha nem is láttam még olyat, pedig már jó néhány évtizede nézelődök, és kevés könyv tudott elbújni előlem az ódondászok polcain.
De már nem is bánnám: ha nincs régi, jó lenne az új is. S a Kriterion, amely olyan példásan hozta ki kézikönyv címén a mediterrán mítoszokat és mondákat, igazán tervbe vehetné a magyar közmondások és szólásmondások gyűjteményét. Nem azért, mert nekem nincs meg, hanem azért, mert másnak is aligha. Az első ilyen munka – s az utolsó is – rendkívül gyenge volt, és vérszegény. Az ökölbe szorított szó. (Vérszegény ökölbe!) No és persze, ott van még a Búsképű Lovag kiváló fordítása közmondások százaival. De az mégis csak túlzás lenne, ha áttenném Cervantest a kézikönyvek közé.
Megjelent A Hét V. évfolyama 7. számában, 1974. február 15-én.