Úgy kezdődött, mint minden ilyenszerű találkozó. Feszélyezetten. A hallgatóság még tartózkodóan méricskélte a felolvasót. A felolvasó még tartózkodóan méricskélte a hallgatóságot. Jaj mind a kettőnek, ha a jég valahol nem törik meg.
A hallgatóság: az elmúlt tanév során létrejött Temesvári Magyar Tannyelvű Líceum irodalomkedvelő diákjai. A felolvasó: csekélységem.
Mindjárt az elején volt egy kis meglepetés. Felolvasták Kénytelen emberség című versemet, amelyet (horribile dictu!) szeretek, s amelyről kiváló kritikus barátomnak sikerült lebeszélni. Annak a diáknak viszont, aki felolvasta, sikerült vissza-rábeszélni. Nem azzal, hogy választotta – azzal, ahogyan olvasta. Tudom is én, talán ha a barátom is meghallgatta volna…
De csak locsogok itt magamról, holott a gyerekekről akartam szólni. Embernyi gyerekek voltak, valahogy úgy ahogy a 40-50 évesektől is meg lehet kérdezni: hogy vagytok, gyerekek? Tehát meghitten. A hangulat is hamarosan meghitté lett, megreccsent az a bizonyos jég is, egyszer csak vége szakadt a versmondásnak, és megkezdődött a kérdés-felelet nevezetű halálosan komoly játék. Sok minden elhangzott, a többi között az is, hogy hol van a modern költészet érthetőségének a határa.
„Jaj, kedveskéim – gondoltam én magamban –, ha én azt tudnám…” Aztán válasz helyett elkezdtem hangosan gondolkozni, a jó ég tudja, hogy ezzel beérték-e, de eszembe jutott néhai jó Ignotus megjegyzése A fekete zongoráról, amelyet csudálatosnak nyilvánított, bár hozzátette, hogy akármivé legyen, ha érti a verset. Aztán jött Ady első és második és nem is olyan régen a ki tudja hányadik meghurcolása, van, aki szépecskén szidja ma is – de hogy meg ne értse? És éppen A fekete zongorát? És hangosan gondolkoztam tovább József Attilán, a minap még teljesen érthetetlenen, és végül megegyeztünk olyasvalamiben, hogy az istentelen elrugaszkodás, hát az sem szép, de a formanyelv konzervatív befagyasztása korántsem szolgálhatja az irodalmat vagy a haladást.
Önmagammal pedig abban egyeztem meg, hogy aki ezt a kérdést tizenhét évesen fölteszi, feszegeti és a határt keresi, az bizonyára meg fogja találni. Valamivel odább, mint most hinné. És az is jól esett, hogy mindez otthon történt, ahova úgy hívtak meg, hogy épp ebben a rovatban olvasták, csak a meghívást várom, és bármikor megyek.
És végül az is jólesett, hogy a határvonal kapcsán szóba jött a képzőművészet meg a zene: milyen jó volt felszabadultan bevallani, hogy bizony, nem értek hozzá.
Megjelent A Hét III. évfolyama 25. számában, 1972. június 23-án.
